Beszámoló: Virágot Algernonnak – Játékszín (színházi előadás)

Biztos alkotói ízlés, pontos arányérzék, megnyerő színészi játék – a Játékszín Algernonja nem rengeti meg a színi világot, de korrekt és elgondolkodtató előadás.

Daniel Keyes regényét majdnem akkora vállalás színpadra vinni, mintha mondjuk a Zabhegyezővel kísérleteznénk. Az 1968-as Charly című rossz emlékű filmben sajnos sem a főhős kínzó – külső és belső – konfliktusokkal terhelt monológjainak atmoszféráját, sem az egyik értelmi állomásból a másikba történő átlépés drámaiságát nem sikerült celluloidra ültetni. Pedig az a szempont, hogy Charlie utazása a saját koponyája körül tulajdonképpen az emberi élet három nagy stációját (csecsemőkor, felnőttkor és a szenilitásba hajló öregkor) járja be, a naplóregény releváns értelmezése. A Játékszínben ezt az olvasatot sikerült megragadni, ahogy a két orvos előtérbe helyezésével az a szempont is vastagon kidomborodik, hogy nem szabad beletörődni abba, ha kísérleti nyúllá degradálnak bennünket.

A szellemi Pygmalion-történet főhőse, Charlie Gordon kedvesen ütődött, 60-as IQ-jú fiatalember, aki egy pékségben dolgozik, kitéve kollégái állandó csúfolódásának és lekezelő szeretetének. Charlie nem érzékeli a bántást, értelmi szintje szerencsésen megóvja a lelki horzsolódásoktól – azt viszont tudja, hogy nagyon szeretne okosabb lenni, mint amilyen: pontosan ezért, elszántsága és kitartása miatt választja két orvos úttörőnek szánt kísérlete alanyául. Charlie-t megoperálják, majd az első sikeres kísérlet érintettjével, Algernon-egérrel mindenféle labirintusban versenyeztetik, hogy megduplázzák, sőt triplázzák az intelligenciáját. Charlie egyre okosabb lesz, s ahogy várható, az értelmi szint növekedésével jönnek a szellemi és lelki nyavalyák: Freud és az elméleti matematika bekebelezése mellett az emberi kapcsolatok átértékelése és a nyomasztó múlttal történő szembenézés. Mindezeket – a feltámadó emlékeket és a megélt élményeket – Charlie egy naplóban rögzíti, pontosan beszámol saját világérzékelésének változásairól, viszonyrendszerei felrobbanásáról és újrarendeződéséről, állapotának felemelkedéséről és végül lassú alábukásáról a maszatos homályba.

Mindent egybevetve jó előadás a Virágot Algernonnak: a tempó rendben, a jelenetváltások simán csusszannak, működik az ötlet, hogy viszonylag kevés számú – összesen hat – színész több, egymásra rímelő szerepet öltsön fel (csak egy példa: Benedek Miklós egyszerre játssza a hiú, gyors sikerre vágyó öreg orvos szerepét és a pékség egyik alkalmazottját, aki hasonló személyiségvonásokkal bír). A háttér kicsit steril, szinte sci-fis a sok fehérrel és geometrikus formákkal, időnként hiányzik a csend, ami többet mondhatna ezer érzelmes aláfestő zenénél. A színészek jók, talán Lévay Viktória (Kinian) kivételével, aki nehezen rázódik a szerepbe, de a végére azért magára talál. Kiemelkedő Nagy Sándor a fiatal orvos és a tahó péksegéd kettős szerepében, és jó Szervét Tibor is, aki maga alkalmazta színpadra a darabot, az eredeti figuránál pedig idősebb embert játszik úgy, hogy ez a tény önálló jelentés nélkül, magától értetődő természetességgel válik az előadás szerves részévé.

A papírra vetett önvallomásokat a színpadon nyilván hangosan ki kell mondani: narráció szerencsére nem nagyon van, a főhős marcangoló gondolatait más szereplőkkel – többnyire tanárnőjével és szerelmével, Alice Kiniannel – osztja meg, vagy – sajnos – ki lettek törölve a szcenárióból. Az előadás halad a korral, a papíralapú tudományt táblagép váltja fel, s a háttérbe vetítve a közönség számára is láthatóvá válnak a főhős megpróbáltatásai, a versenyek Algernonnal (hasznos, jól működő ötlet) vagy a műveltségi kérdések (kevésbé élvezhető). A vetítés technikája szemlátomást tetszett a rendezőnek, mert lépten-nyomon használja, akkor is, amikor teljesen felesleges vagy inkább komikus hatást teremt: a zsenivé érő Charlie gyengeelméjű doppelgangerének megjelenítése a szintén vetített fák között már elsőre is kínos, másodszorra feszengtetően kellemetlen.

A könyv terjedelmes részét teszik ki a hős lassan világosodó tudatában megjelenő emlékek saját családjáról. Új fénytörésbe kerül anyjával való kapcsolata, aki sosem volt hajlandó belenyugodni, hogy fia nem olyan, mint a többiek: apja, aki elmenekült a kibírhatatlan valóság elől; és húga, aki annyira szégyellte beteg bátyját, hogy végül kilökdöste a családi fészekből. Horgas Ádám kezén ezek az emlékidézések és az újbóli kapcsolatfelvételek jelentéktelenebbé zsugorodtak, Charlie keveset beszél róluk, és csak egy pillanatra fut össze a húgával, akivel a könyvben megrendítő és fontos dolgokra világító találkozása van.

Ugyanakkor az agytudorok felelőssége hangsúlyosabbá válik. Az egyik jelenetben Charlie egyik ápolónője csendben kárhoztatja a test Henry Higgins-eit, az orvosokat, amiért istent játszanak, és olyan dolgokhoz piszkálnak hozzá, amihez nincs joguk: repül is rögtön az állásából. Ugyanakkor a hanyatló ágba került Charlie Miss Kinian kérdésére elmondja, hogy nem bánt meg semmit, hisz az a rengeteg tudás, amit magáévá tett, az övé marad akkor is, amikor már visszazuhant a feneketlen szellemi sötétségbe. Szép egyensúlyt teremt a darab a két szemponttal, s mindehhez remekül passzol a két orvos szócsatája. Az idősödő, szakmai bizonyítani vágyásában a humanista értékeket figyelmen kívül hagyó Benedek Miklós és a kezdetben emberibb, a derekát fokozatosan mégis beadó Nagy Sándor hiúság által homályosan látja Charlie-t: kísérleti egér marad a szemükben, egy kicsit ügyesebb és értelmesebb Algernon, aki végül hanyatlásával cserbenhagyja őket és a tudományt.

Az okosító műtéten átesett „kisgyerek” Charlie szocializációjának fontos kísérője a Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk… kezdetű gyerekdal, és ezt éneklik a színészek a zárójelenetben is. Mindannyian így kezdjük és így végezzük, üzeni az előadás, öntudatlan csecsemőből tudását vesztett, csoszogó öregemberekké válunk, pelenkával, gyerekdallal, gügyögéssel, magánnyal. Az embernek könny szökik a szemébe a gondolatra, s ez meg is történik a közönséggel a darab végére, még akkor is, ha a rendezés sajnos nem ölt sok ötletet a fináléba: Szervét Tibor – jobb híján – a regény utolsó szomorú sorait a publikum szemébe mondja. Azért visszük a virágot Algernonnak.

Fotó: Schumy Csaba