Főkép

Néhány éve, 2012-es megjelenése idején, igazi reveláció volt számomra Barnás Ferenc Másik halál című, igazán fajsúlyos és nyomasztó regénye, ami méltán lett sokaknak (kritikusoknak és olvasóknak egyaránt) az év egyik legfontosabb könyve. Ez után nem is volt kérdés, hogy olvasok még a szerzőtől; nem sokkal később, nem meglepő módon A kilencedik megint csak lenyűgözött. És most jutottam el oda, hogy elolvassam a szerző eredetileg 1997-ben kiadott, de mostanra alaposan átdolgozott művét, a Bagatellt.

 

A regény egyik abszolút jellemzője, hogy azonnal bedob a mélyvízbe, és folyamatos információhiányban tart; csak jön egyik esemény a másik után, több személyre történik utalás, anélkül, hogy mi olvasók értenénk. De persze a történet váza hamar kiderül: adott egy magyar fuvolaművész, aki előbb az egyetemet hagyja ott, majd hátat fordít a koncerttermi zenélés lehetőségének, és azt a kilenc hónapot leszámítva, míg egy budapesti iskolában tanít (erről a háromnegyed évről szinte semmit nem tudunk meg, Barnásnak csak a fennmaradó negyed számít igazán), Észak-Olaszországban, Németországban és Svájcban utcazenél.

 

A könyvben egy pillanatra sem alakul ki folyamatos és valahonnan valahová tartó, az olvasó érdeklődésére számot tartható történet; itt nincs más, mint apró, az utcai fuvolázáshoz köthető, és ezzel kapcsolatban átélt történések sorozata, amelyekkel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy meglepett a két korábban olvasott regénnyel merőben ellentétes humorossága, ami ugyanúgy hozzátartozik a kötet jól felismerhető atmoszférájához, mint a Másik halál és A kilencedik komorsága.

 

Miközben olvassuk ezeket a realista szemléletű anekdotákat, amelyekből megtudhatjuk, hol érdemes parkolni és átöltözni, hol zenélni, hogyan kell az éttermek vagy üzletek személyzetéhez hozzáállni, mit szabad megengedni a konkurenciának és mit nem szabad szó nélkül hagyni, mit csináljunk a túlságosan nagy számú borosüveg-készletünkkel, nemcsak, hogy kvázi képzett utcazenészek leszünk (ilyen értelemben felfogható a Bagatell az utcazenészek enciklopédiájának és életvezetési útmutatójának), hanem az a fontos kérdés is a szemünk elé kerül: milyen viszonyban áll egymással a művész, a mű és a közönség? Pontosan mi kell ahhoz, hogy a művészet befogadhatóvá váljon az emberek számára?

 

Ez a kérdéskör meglehetősen áttételesen, ugyanakkor könnyen befogadhatóan van jelen a kötetben, hisz mi olvasók nem hallgathatjuk meg a különböző templomok, éttermek előtt vagy tereken előadott zeneműveket, de pontosan megismerhetjük a közönség meglehetősen sokféle reakcióit; majd azt, hogy ennek fényében miként módosítja előadásmódját főhősünk, majd erre miként reagálnak a hallgatók, és így tovább. Ennek tükrében elgondolkodhatunk akár azon is, hogy mi magunk hogyan viszonyulunk az egyes művészeti ágakhoz, így az irodalomhoz is.

 

Összességében a Bagatellt is rendkívül fontos alkotásnak tartom, és olvasásra ajánlom mindazoknak, akik kedvelik Barnás Ferenc művészetét (ilyen szempontból engem nagyon meglepett a mű meglehetősen pozitivista hangneme), és azoknak, akik valaha is kedvet kaptak arra, hogy ha csak időlegesen is, de kilépjenek jól megszokott életükből és csavarogjanak egyet, különösebb kötöttségek nélkül. Jelen könyv minden súlyos gondolatisága ellenére is egy könnyed, élvezhető és jól befogadható alkotás egy remek írótól.