Főkép

Ursula K. Le Guin regényét az Európa adta ki újra a 100 könyv című sorozatuk tagjaként. Az elegáns, visszafogott színeivel is figyelemkeltő borító egy igazi sci-fi klasszikust rejt, mely eredetileg 1969-ben jelent meg, míg magyarul tíz évvel később. Hogy máig nem kopott a mondanivalója, az annak köszönhető, hogy nem a tudományos és technikai kérdésekre koncentrál, hanem az emberre, az emberire. Méghozzá egészen sajátos módon…

 

S hogy helye van 20. század nagy olvasmányait gyűjtő sorozatban, az nem is vitás, annak ellenére sem, hogy Le Guin rajongói közül sokan nem ezt a könyvet választották volna. A Haini-ciklus 6. kötete ez, melyből magyarul emellett csupán az első (A kisemmizettek) és a hetedik (A rege) jelent meg. Csakhogy ez egy olyan sorozat, melyben az egyes részek nem kapcsolódnak egymáshoz, kivéve a világot, a hátteret. Az ismert univerzumban nyolcvan különféle bolygó alkotja az Ekument, a világszövetséget, mely nem hódítani és terjeszkedni akar, hanem megtalálni a valaha rég szétszóródott emberiség részeit, s velük javak, tudás és eszmék kereskedelmét folytatni.

 

A sötétség balkeze, akárcsak a többi rész, egy epizód az Ekumen roppant történelméből, s egy adott bolygón játszódik. Gethen, vagyis Tél bolygón, ahol az Ekumen küldötte, egyben (jobbára) mesélőnk, Genly Ai kerül igen nehéz helyzetbe. Az is épp elég baj a számára, hogy Gethenen szinte folyamatosan borzasztó a hideg, de ráadásul Genly és a helyiek között alapvető különbségek vannak.

 

Le Guin meggyőzően, mélységeiben mutatja be, hogyan is alkalmazkodhatott a gyökereitől eltávolodott emberi faj egy ilyen szélsőséges lakóhelyhez. A regényben szereplő két – mondjuk így – ország kultúráját, hatalmi berendezkedését is érdekesen tálalja, még ha kell is némi idő, mire beindul a történet. Hanem a legfőbb sajátosságát Gethennek nem ezek adják, hanem az, hogy itt az emberiség szexualitása megváltozott: a kemmernek nevezett, szexuálisan aktív időszak csak havonta rövid időre jelentkezik a bolygó lakóin, s csupán akkor válnak férfivá vagy nővé – máskülönben a kettő közötti, sem ez, sem az állapotban leledzenek. Az állatvilágban általános ez, legalábbis a szexuális aktivitás meghatározott ideje (ld. a kutyáknál a tüzelést), viszont Le Guinnek kell lenni ahhoz, hogy valaki feltérképezze, mi mindent is jelenthet ez az embernél. És az még a legkevesebb, hogy az Ekumen küldötte a szemükben perverz alaknak számít, hiszen folyamatosan kemmerben van, folyamatosan férfi…

 

Nekem úgy tűnik, az írónő ezen regényciklusának minden egyes darabja valamiféle antropológiai (és gyakran vallási/filozófiai) kísérlet. Roppant érdekfeszítő, elgondolkodtató dolgokat vet fel Le Guin, azonban mindez nem működne, ha nem lenne mellé elmesélni való története is. Amilyen lassan indul be a regény, az elején az olvasó talán csak a közbeszőtt helyi legendák, mítoszok miatt érzi úgy, hogy valamit mesélnek is neki, de aztán kibontakozik Genly saját története is, mely számos hányattatás és kaland közepette leginkább a természet erejéről, s azon túl is az ember és ember közti kapcsolatról szól. S ez egyben a kulcsa is annak, hogy miért tudott közel fél évszázad alatt is friss és fontos maradni ez a regény. Bár sci-fi klasszikusnak mondják, én azt gondolom, akit érdekel az ember mibenléte, az mindenképp olvassa el.

 

(Megjegyzés a végére: az ansible-nek nevezett technológiát, amely fényéveken át is valós időben teszi lehetővé a kommunikációt, és amiről én először Orson Scott Card szintén sci-fi klasszikusában, a Végjátékban olvastam, nem más „találta fel”, mint Ursula K. Le Guin. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert bár a mai technika nem tart még ott, hogy ez a gépezet létrejöhessen, ám a sci-fi zsáner jókora szelete nem létezhetne ezen elképzelés nélkül – s még ezt is az írónőnek köszönhetjük!)