Főkép

„A rejtőzködőknek”

 

Nehéz önmagában értékelnem Anna Gavalda legújabb kisregényét így, hogy alig egy év telt el (kevesebbnek érzik, kapásból fél évet akartam írni…) az előző, a tán minden eddigi Gavalda regényt felülmúló Édes életünk óta – az a könyv lyukat égetett belém, ehhez képest ez „csak” megint egy remek Gavalda. Persze nem kéne okvetlenül méricskélnem – önmagában, másképp és másért, ez is alaposan torkon tud ragadni.

 

A rejtőzködőknek – szól az ajánlás, és máris megvolt az első „torkonragadás”… Hisz kik és miért rejtőzködünk napra nap? A társadalom peremén lézengők, a beilleszkedni képtelenek, a „kevésbé szociális lények”, a hangos, magamutogató, „jófej” társaságokból kivetett introvertáltak, az épphogy-megélők, a tisztességes élet látszatát hitelekből építők, a nap mint nap levegő után kapkodó, egyik reménytelen helyzetből a másikba csapódó „élhetetlenek” könyve ez. Azoké, akik épp annyira képesek fenntartani a fejüket a víz felett, hogy még ne süllyedjenek el, de arra már képtelenek, hogy ússzanak. Maximum az árral, amivel meg olykor jobb lenne, ha nem…

 

Ilyen Billie is, akit rémes gyerekkora még erre sem predesztinálna – neki a társadalom pereme az elérhető maximum, mégis: ezért is nap mint napi harcot kell vívnia. Elsősorban önmagával. Billie, az utálatos, szabadszájú, szabaderkölcsű, az éj leple alatt egy szakadékban kuksolva egy csillag emlékével társalgó kucsmagombási kis kurva – régen nem találkoztam ennyire irritálóan szerethető narrátorral. Minden megnyilvánulását utáltam – miközben minden megnyilvánulásakor karomba kaptam volna az óvodáskorú kis Billie-t hogy megmentsem a démonaitól…

 

„Egyszer, emlékszem, suttyomban elolvastam egy ismertető füzetkét az alkoholizmusról, abban azt írták, hogy persze, nem szabad inni, de ha például egyszer jó alaposan beseggelsz este, az olyan, mintha egy vödör víz ömlene ki a padlóra: az nem vészes, gyorsan felmosod, a padló megszárad, és nem beszélünk róla többé, míg az alkoholizmus, még ha titkolják és kontroll alatt tartják is, olyan, mint amikor a plafonról csöpög a víz, és szép lassan, csepp csepp után, azt veszed észre, hogy lyukat ütött a deszkába… Még a legkeményebb fába is…

Hát igen, ez így működött, a kis pofonok és kék foltok, amiket gyerekkoromban gyűjtögettem megállás nélkül… Ez még nem juttatott a napi hírekbe vagy a gyermekvédelmisek aktáiba, de perforálta a fejemet.”

 

Billie a szerencse lánya is lehetne, hisz ott van neki Franck – a jó házból való úrifiú szerepét elhajító Franck, aki homoszexualitása miatt vált a jólfésült kisváros és saját bigott apja céltáblájává. Kettejüknek az irodalom (pontosabban egy, az iskolában előadandó színdarab) mentén szerveződő véd- és dacszövetsége több bármilyen barátságnál és kevesebb bármilyen szerelemnél. Mentőöv ők egymásnak, utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni lehet, remény, amit féltve táplálunk, amikor a legnagyobb szükség van rá, és hajlamosak vagyunk félvállról venni, amikor „jól mennek a dolgok”.

 

„Tudom, kis csillag, tudom… ez így elmesélve állati nagy közhelynek tűnik: a ványadt kis buzi meg a szeméttelep kis Cosette-je, elismerem, nem sok újdonság van benne…”

 

Ami viszont van, az az őszinteség – Gavalda most sem szépeleg és nem tagadja el, hogy a nagy egymásratalálás és a „mentsük ki a kis Billie-t a mocsokból” projekt után nem vár ránk csillogó-villogó magazincímlapra illő párizsi élet. Még akkor sem, ha a sors furcsa fintorának köszönhetően pénzünk lenne rá. Mert a belénk nevelt ostobaságokat, a belénk vert működési módokat, a szeretettelen gyerekkor élethosszig hurcolt beidegződéseit nem olyan könnyű ledobni, mint a csóró ruhatárat, amint telik újra… Mert az élet elmondhatatlanul több annál, mint hogy „most jó, felejtsd el az elmúlt húsz-harminc-akármennyi éved”. Mert nem működik. Addig nem, amíg nem ütünk vissza valakinek, amíg nem mondjuk ki, hogy valakik valahol nagyon elbarmolták ezt az egészet, amíg nem üvöltjük-tomboljuk-sírjuk ki magunkból a belénk kövült sérelmeket…

 

Drukkolok a Billie-knek – hogy ne kelljen rejtőzködniük, hogy emelt fővel mondhassák-üvölthessék-sírhassák bele a világba a múltjukat. Hátha úgy könnyebb szembenézni a jövővel. Amit persze már mi írunk – csak hát… legalábbis nem hátrány, ha előtte megtanultunk írni.

 

„Soha nem sikerült rájönnöm, honnan szerezte be a piát…

Sok csoda van a világban, például a fognyűvő manó meg a Mikulás rénszarvasai, de az én gyermekkorom nagy rejtélye a következő volt: honnan a fenéből kerülnek elő azok a kurva üres üvegek? Honnan?

Ez volt ám a nagy, az óriási rejtély…”