Shinedown: Threat To Survival (CD)

Még mindig nagy örömmel gondolok vissza arra az időre, amikor először találkoztam a zenekarral, és a „Devour” című daluk úgy leterített, hogy percekig csak kóvályogtam… Ezzel valószínűleg nem lehettem egyedül, mert a csapat nagyobb fokozatba kapcsolt, és népszerűsége meredeken kezdett felfelé ívelni az elmúlt években. A következő lemezzel (Amaryllis) még sikeresen rá is pakoltak minderre, ugyanis aranylemez lett az is az USA-ban, és erre manapság kevés rock/metal együttes képes. Gondoltam, ezután meglovagolva a további sikereket, maradnak ezen az úton, így továbbra is keményebb és lazább vonalon mozgó rockdalokat készítenek, azonban a Shinedown másképp döntött…

 

Már a felvezető „Cut The Cord” sampleres, gépies alapja és rappelős verzéje váratlanul ért, mert valamilyen tempós rockra számítottam, olyasmire, mint az elmúlt lemezek első klipes dalai voltak, ehelyett kaptunk némi nu metalt. Igaz, néhány hallgatás után rá tud állni az ember füle a dologra, és a gyerekkórus is jó ötlet benne, de mégsem az igazi (bár sokan nem így gondolják, hiszen a nézettsége már hatmillió felett jár). És ez még csak a kezdet…

 

 

Már a nyitány („Asking For It”) maszatolós gitárja és alter dobolása is próbára teszi a Coldpay-jel és társaival kevésbé szimpatizáló hallgatóságot, ráadásul körüllengi az egész dal világát valami plasztikus szintetikusság. A „State OF My Head” még akár egy Kate Perry lemezről sem lógna le, annyira pop (a verzéje ráadásul még emlékeztet is a hölgy „Roar” című világslágerére). Ekkorra már kezdem komolyan vakarni a kobakomat, hogy mégis mi történhetett ezzel a remek rockbandával… Az „Outcast”-tel próbálnak javítani kissé a renomén, de egy mechanikus, monoton gitárzajtól azért nem vágom hanyatt magam, bár még ez is sokkal jobb, mint az előző szám. Nem sokban különbözik tőle az „It All Adds Up”, viszont ennek erősebb a refrénje - még mindig hiányolom a természetesebb, koszosabb hangzást a túlpolírozott, megeffektezett, gépies helyett. Az előző két szám között hallható „How Did You Love”-val visszamerülünk a pop bugyraiba, azonban ez az érzelmes húrokat pengető, balladisztikus darab legalább kellemesre sikeredett, így egészen könnyen meg tudtam vele barátkozni.

 

 

Eddig elérve a lemezen, világossá válik, hogy most nem szabad egy újabb „Enemy”-t vagy „Bully”-t várni. A torzított „Oblivion”-ról nekem még kicsit az Aerosmith zeneisége is beugrott, a refrén megint jó lett. Ha választanom kellene kedvencet a lemezről, akkor a „Dangerous” lenne az – milyen nagy kár, hogy a csapat nem ilyeneket írt még egy tucattal, mert ez még az előző lemezekre is felfért volna! Ebben is vannak ugyan billentyűs hangszerek, de legalább lendületes darab, egyenesen klippért kiált.

 

 

Aztán megint felszínre kerül a Shinedown lírai énje - szerintem a Maroon 5 rajongóit célozzák meg a „Thick As Thieves”-zel. Popzene ez, zajokkal, billentyűkkel, vonósokkal, amelyre biztosan gyorsan és könnyedén rákap majd a női közönség. A „Black Cadillac” előtt azoban  végképp értetlenül állok, ugyanis ebben mintha a Train babérjaira törnének a torzított, effektezett énekkel, és alteres zenei közeggel. Abban azonban nem szakítottak a hagyományokkal, hogy balladával zárják az albumot, hiszen a „Misfits” is beleillik ebbe a sorba. Zongorás, összeborulós szerzemény, amely odailleszthető a banda régebbi, hasonszőrű dalaihoz.

 

A lemez a Billboard összesített eladási listájának hatodik helyen nyitott, ezzel alulmúlva az előző lemez első heti eladási adatait, ugyanis az a negyedik helyen startolt, és majdnem kétszer ennyi talált gazdára anno belőle. Ha csak egy szóval kellene válaszolnom arra kérdésre, hogy jó lett-e az új Shinedown-lemez?, akkor valószínűleg azt válaszolnám, hogy: nem. Legalábbis nekem most és itt nem jött be. Ez viszont nem jelenti azt, hogy rossz, csak éppen más, mint az eddigiek. Így például nincs szélvész tempós rock, vagy kissé döngölős, szigorúbb, metalos megközelítés, és a riffeket is felváltotta a „sikálós”, műanyag gitározás. Az pedig már egyéniség függő és hozzáállás kérdése, hogy kinek mennyire tetszik az, hogy a Nickelback keményebb/lágyabb rádiórock világa helyett most talán leginkább a Maroon 5 és a Train-féle pop/rock-os közönséget célozzák meg az új dalokkal.

 

Az együttes tagjai:

Brent Smith – ének

Zach Myers – gitár, vokál

Barry Kerch – dob, ütős hangszerek

Eric Bass – basszusgitár, zongora, vokál

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Asking for It

2. Cut the Cord

3. State of My Head

4. Outcast

5. How Did You Love?

6. It All Adds Up

7. Oblivion

8. Dangerous

9. Thick As Thieves

10. Black Cadillac

11. Misfits

 

Diszkográfia:

Leave a Whisper (2003)

Us and Them (2005)

The Sound of Madness (2008)

Somewhere in the Stratosphere (koncert cd/dvd) (2011)

Amaryllis (2012)

Threat to Survival (2015)