Főkép

Slash szerencsére az elmúlt években újra felfedezte magának kishazánkat. Tavalyelőtt még egy kisebb helyszínről kellett áttenni a Sportarénába a koncertet a nagy érdeklődésre való tekintettel, idén pedig már rögtön ide lett meghirdetve a rendezvény… ráadásul úgy, hogy nyáron fellépett már Sopronban is a cilinderes gitármester.

 

Az előzenekari szerepet betöltő RavenEye nem lopta be magát a szívembe. Nem feltétlenül vagyok oda az ilyesfajta garázsrockos, kicsit alteres, kicsit pszichedelikus rockzenéért, joformán egy épkézláb refrénjük nem volt (mindegyik vagy „woo-oohh” volt, vagy „yeah-yeah-yeeaah”). Kicsit kiforratlannak érzem még a zenéjüket, és ezen az élményen a rettentő hangosítás sem dobott különösebben sokat (konkrétan megfájdult a fejem a produkciójuk végére, pedig a keverőpultnál álltam, nem az első sorban). Viszont van bennük potenciál (a basszer például elég jól tolta), idővel bőven beérhet ez a dolog.

 

A meghirdetett háromnegyed kilenchez képest még talán korábban is léptek színpadra az est főszereplői. Kezdjük rögtön a negatívummal, hogy gyorsan túl legyünk rajta: értem én, hogy olcsóság, és hozzuk ki a turnét minél kevesebb pénzből, és nem is azt mondom, hogy bérelni kellene feltétlenül ledfalat a háttérbe, de érdemes lenne legalább valami kivetítőt tenni a színpad hátsó részébe, mert nem mindenki lát el a csápoló kezek felett. Speciel engem nem zavart a dolog, mert mindent láttam rendesen, de voltak olyanok, akik meg sem próbálkoztak előrébb menni, mert úgysem láttak volna semmit. A színpadkép is elég sovánka volt, az új album borítóját kivetíteni a háttérvászonra azért már elég idejétmúlt megoldás.

 

Viszont a produkcióra nem lehet panasz, profin lejátszott program volt, igaz, kissé élettelen is. Direkt nem írnám le azt a bizonyos, szitokszóvá vált „h”-betűs szavacskát, de ha őszinték akarunk lenni, akkor közel azonos műsort, sokszor, szinte minden este lenyomni egyhuzamban, valóban nem annyira lelkesítő. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy egy lealibizett buli volt, unottan játszó zenészekkel, mert nagyon nem, csak kissé statikus volt. Egy tökéletesen összerakott, szinte az utolsó mozzanatig kitalált performansznak éreztem, bár mégis volt egy váratlan, előre el nem tervezett pillanat, amikor is a basszer által elénekelt „Doctor Alibi”-ben Slash ment közösen énekelni vele a refrént, azonban az utolsónál ezt elfelejtette Todd, mert nem fordult félre, hogy a gitáros is odaférjen, pedig Slash elindult az irányába. Ezért kénytelen volt csalódottan visszafordulni... Azonban hamar észbekapott a basszer, és egy jót mosolyogva, vállat veregetve, mégiscsak összejött a „duett” a végére is.

 

A műsor gerincét szerencsére nem a Guns ’N Roses klasszikusok adták, hanem az elmúlt három szólólemez dalai. Myles Kennedy remek énekes, könnyedén megbírkózik a Guns-dalokkal is, de mégiscsak az ő hangjára íródott, újabb keletű számokban érezte otthon magát – bár ezt a nézőtéren nem mindig hallottuk, mert nem sikerült minden esetben megtalálni a keverőpulton a mikrofonját. Viszont az egyértelmű, hogy ez a produkció Slash-ről szólt, így nem furakodott mindenképpen előtérbe az énekes – ha éppen szóló jött, akkor a Főnök termett a színpad közepén, és rá összpontosult a figyelem (nemegyszer beállt konkrétan Myles elé, aki ilyenkor megbújva a háttérben, szépen kivárta a sorát).

 

A már említett basszer, Todd Kerns még a „Welcome To The Jungle”-t is elénekelte, mégpedig úgy, ahogy Axl fénykorában tudta – vagy még talán akkor sem. Koncert előtt kíváncsi voltam arra, hogy hányan lesznek hozzám hasonlóan azok, akik inkább a szólódalok miatt kíváncsiak a showra, és nem a G’n’R örökzöldekért jöttek. Előzetesen rosszul tippeltem meg, mert azt hittem, hogy a saját dalok alatt kevésbé megy majd a buli, de egy „Anastacia”-t például közel akkora ováció kísért végig, mint mondjuk a „Nightrain”-t. Abban viszont nehéz lett volna tévedni, hiszen előre borítélkolható volt, hogy a legnagyobb örömet a publikumból a „Sweet Child O’ Mine” fogja kiváltani, míg a záróakkordként elővezetett „Paradise City”-re fogják a legnagyobbat zúzni.

 

Viszont van, amiben a Főnök is tévedhet, ugyanis a „Rocket Queen”-be beágyazott, soha véget nem érő gitárszóló nagyon felesleges volt (módfelett túlfeszítettnek, egyenesen unalmasnak tűnt a maga közel negyedórájával). Nem feltétlenül gondolnám, hogy olyan gitárfanatikusok látogattak el aznap az Arénába, mint akik például egy Satriani- vagy egy Steve Vai-estre elmennek… De szerencsére kibekkeltük a dolgot, nem okozott kárt senki sem magában, és folytatódhatott tovább az este. Még a sokak által szidott Velvet Revolver is képviseltette magát a „Slither”-rel – mekkora húzása van annak a dalnak…

 

Majd a ráadásban eljátszott „Paradise City” alatt mindenki megőrülhetett, és a végső zúzáskor annyi konfettit lőttek ki ágyukból a nézőtérre, hogy kicsit mindenkit ámulatba ejtettek, és így senki sem távozhatott csalódottan, mert azért mégiscsak volt show a végére rendesen.

 

Az elmúlt napokban szárnyra kapott a hír, ami nagy valószínűséggel be is fog következni, hogy Guns ’N Roses újraegyesülést terveznek. Én már nagyon várom – no nem azért, amiért a nagy többség, mert szerintem ezen az estén bebizonyosodott, hogy az a produkció a pénzen kívül okafogyottá vált, és erre volt hét darab kiváló példa (az egyiket a basszer, a másik hatot pedig Myles énekelte el). Én inkább azért várom, mert akkor végre lesz ideje Myles-nak az Alter Bridge-re is, és ismét aktivizálhatják magukat…

 

Nem mondom, hogy az „év koncertje” volt, de dobogós mindenképpen, egy jól összerakott, profi produkció, amelyben ugyan nem volt különösebben sok improvizáció, de még így is köröket vernek egy-két „világsztár” előadásaira. Remélem, lesz majd DVD a turnéról, mert szívesen újranézném otthon.