Főkép

Nem tagadom, először a borító fogott meg, ami visszafogott színeivel és a nosztalgikus hangulatot árasztó tárgyakkal teljesen levett a lábamról. Elég, ha annyit mondok, ha a fülszöveg nem is keltette volna fel a figyelmemet, a külcsín miatt akkor is megszereztem volna ezt a kötetet? Aztán persze elolvastam az ajánlót is: az Émile Ajar tulajdonképpen álnév, Romain Gary-t takarja (ami egyébként szintén nem a szerző igazi neve). És hogy miért volt szükség erre a trükkre? Mert így kétszer kaphatta meg a rangos francia irodalmi kitűntetést, a Goncourt-díjat, amely csak egyszer lenne odaítélhető… Azt már csak csendben teszem hozzá, hogy több könyvet is publikált ezen a néven és nem ez a díjnyertes mű (ráadásul nem csak ezt a nevet használta, Fosco Sinibaldi, Shatan Bogat, René Deville vagy Lucien Brûlard néven is ismert lehet).

 

Továbbra is azt gondolom, hogy így írni, ilyen karaktereket és helyzeteket teremteni, amik egyszerre bohémek, hihetetlenek, de mégis olyanok, mintha a mindennapjaid részei lennének, a szereplők pedig a családtagjaid, csak a franciák tudnak. Többször tapasztaltam már ezt az otthonosságot a szövegben – azonnal behúz magába a különleges atmoszféra. És a Salamon király szorong pont ilyen: felkavaró, kifinomult, meghitt, de néhol szükségszerűen mocskos.

 

A főszereplő a nyolcvanöt éves Salomon Rubinstein, aki nadrágkirályként lett gazdag, ám az ezzel szerzett mérhetetlen vagyonát elosztogatja, és lelkisegély-szolgálatot üzemeltet a házában, ahová esténként maga is beül telefonálgatni. Véletlenül találkozik a csodabogár Jeannal, a huszonöt éves taxisofőrrel, akivel aztán együtt kezdenek bele egy érdekes játszmába: a fő szempont a segítségnyújtás, de a háttérben korántsem az önzetlenség áll, legalábbis Salomon részéről. A történetben főszerepet kap még Madame Cora Lamenaire, a kiöregedett sanzonénekesnő, akiről egyre furcsább dolgok derülnek ki… – például, hogy ismerte a nadrágkirályt, sőt, egy futó románcuk is volt egymással. De az már a múlt, az egykor szebb napokat látott művésznő ugyanis jelenleg Jeannal múlatja az időt.

 

Van még egy érdekes szál a történetben, mégpedig Isten létezésének kérdése. Persze, ha így mondom, akkor mindenki egy véresen komoly, dogmatikus, vallási témáktól hemzsegő szöveget várna, pedig nem. Ajar viccesen, káromkodásokkal tűzdelve teszi fel a nagy kérdést: van-e Teremtő? Rubinsteinnek idilli gyerekkora volt, nem kellett szűkölködnie, a szakmai sikerei révén pedig öregkorára is lubickol a pénzben. A náci megszállás alatt négy évet húzott le a Champs-Élysees pincéjében, azóta tagadja Isten létét, sőt, magát a halált is. A saját halhatatlanságában hisz, ezért segít mindenkinek (Isten helyett, hogy ezzel is szégyenkezésre késztesse, ha mégis lenne). Annyira nem foglalkozik a halállal, hogy méretre szabott öltönyöket varrat a legdrágább anyagból, vagy a nyolcvanötödik születésnapján jósnőhöz megy, hogy megtudja a sorsát – valahol vicces, de inkább félelmetes ez a nemtörődömség, amellyel az életét éli.

 

Hármójuk bonyolult kapcsolatát ismerhetjük meg ebben a műben, ami garantáltan nem mindennapi élményt nyújt. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy meghökkentő, igazán franciás regényt olvasni.