Főkép

Nem szoktam ezzel kezdeni, de most megteszem: aki a cím, a borító vagy akár a fülszöveg alapján egy habos-babos romantikus leányregényre vár, az ne is vegye a kézbe Hilde Ostby jelen kötetét, mert nem ezt fogja kapni, és csalódni fog. Azért teszem rögtön ezt a kijelentést, mert az utóbbi néhány napban több fanyalgóba is belefutottam, akik ilyen elvárásokkal vágtak neki ennek a regénynek, majd miután szembesültek vele, hogy nem ezt kapják, lehordták ezt a könyvet mindennek.

 

A vágyakozás enciklopédiája egy bevezetővel kezdődik, amiből megtudjuk, hogy a szerkesztőség, azaz az egyetlen szerkesztő (aki az egyszerűség és a tárgyilagosság kedvéért a Hilde Ostby helyett Liv Vestby névre hallgat) szeretne választ kapni arra a kérdésre, hogy létezik-e egyáltalán a szerelem, és ha igen, akkor miből is áll, hogyan lehetne azt definiálni? Aki pedig nem ért egyet vele, és az ő szubjektív történeteivel, az kapja be. Így, ilyen nemes egyszerűséggel. Azt hiszem, már ebből is elég világos, hogy egy rendkívül provokatív könyvvel állunk szemben, ami szabadszájúságával, pornografikus jeleneteivel és túlontúl negatív kifutású történeteivel sok embert maga ellen fordíthat, de az biztos, hogy még többet meg fog nyerni magának.

 

A vágyakozás enciklopédiája így a 21. században már nem hat túlontúl újszerűnek, a mélyen tisztelt olvasó már sok szótárregénnyel találkozhatott, sok posztmodern játékkal és parafrázissal, iróniával átitatott vendégtörténetekkel, de Ostby stílusa és az általa kiforgatott (korábban azt hihettük, unalomig ismert) történeteivel, valamint csípős, minden társadalmi osztály, felfogás és nem ellen irányuló humorával mégis visz magával, és nehéz megállni, hogy ne olvassuk el egy ültő helyünkben az egészet. Engem leginkább a norvég írónő könyve Angela Carter Kínkamrájára emlékeztet.

 

Hogy csak néhány példát említsek az ebben a kötetben feldolgozott számtalan híres szerelmi történetről: szó van itt Dantéról és Beatricéről, a milói Vénusz modelljeként tengődő magányos lányról, az itt meglepően más utat befutó Titanic szerelmespárjáról, Diderot-ról, Jeanne D’Arcról, Júdásról és Jézusról. A történetekben közös az, hogy egyáltalán nem úgy végződnek, mint ahogy ismerjük őket; majd mindegyik (kacagtatóan) szomorúan, csalódással telve. Ez ugye ellentmondani látszik az enciklopédikusság igényének, ugyanis ha egyetemlegesen, tárgyilagosan kívánunk erre a kérdéskörre tekinteni, akkor a boldog, beteljesült szerelmeket is ide kellene vennünk. De Ostby/Vestby nem ezt teszi: ugyanis a 29 magában is tökéletesen megálló történetet (nem meglepő módon) finoman összefűzi egymással a szerkesztőnő csalódásokkal teli szerelmi élete, ami magyarázatot ad a miértre. Az azonban végig érezhető, hogy az egyes történetek végződhetnének teljesen másképp is – mint ahogy a regény zárlata is reményt ad.

 

Ez a könyv mondhatni véletlenül akadt a kezembe, de az utóbbi idők egyik leghumorosabb, legprovokatívabb alkotását sikerült letudnom vele. Nekem egyáltalán nem hiányzott semmiféle giccs, rózsaszín tengerparti naplemenete és elcsépelt happy end; jól szórakoztam ezeken az abszurd, naturális leírásokkal és kiforgatott irodalmi, történelmi, képzőművészeti utalásokkal és főképp ironikus megjegyzésekkel teli történeteken – mint minden bizonnyal számos jövőbeli olvasó. De ne feledjétek: ez nem egy lányregény.