Főkép

A vége minden bizonnyal sokak számára az év legjobban várt kötete, ami nem is csoda, hiszen pontosan tizennégy évnyi hallgatás után olvashatunk új Bartis-regényt. A marosvásárhelyi születésű szerző első kisregénye, A séta már magában hordozta azt az ígéretet, amit később a világsikert is magával hozó A nyugalommal valóra váltott: nevezetesen, hogy Bartis Attila nemcsak, hogy a generációjának egyik legjobb írója, de vitathatatlanul hazánk egyik legnagyobbja is.

 

A hosszú időn keresztül formálódó műről gyakorlatilag semmit nem lehetett tudni (sem a témájáról, sem a tartalmáról), viszont azt előre sejteni lehetett, hogy ha elkészül – ahogy mondani szokás – beszakíthatja maga alatt az asztalt. Amin viszont leginkább meglepődtem, az az, hogy nem maga az egyébként terjedelmében is óriási regény egésze, hanem a benne szereplő egyes képek, történetek teszik ezt.

 

A vége ugyanis óriási vállalás mind a szerző, mind az elbeszélő (Szabad András) számára – nem kisebb a tétje, mint az, hogy megértse: létezik-e a világban Isten, vagy bármiféle Gondviselés. Ennek hátteréül pedig főként a ’60-as évek Budapestje és az abban először csak kallódó, majd a fényképezésben fogódzót találó főhős által átélt élmények adják. Az ezúttal is beszélő nevű narrátor tipikus bartisattilás figura: a történet kezdetén, az édesanyja halála után a börtönből frissen szabadult édesapjával Mélyvárról költöznek fel a fővárosba, és próbálnak maguknak egy új életet felépíteni a folyton magukkal hurcolt régi romjai között. Közben ott kísértenek a háttérben a régi, elhallgatott traumák is, amelyekről időnként újabb és újabb dolgok derülnek ki, fenntartva ezzel a kíváncsiságot és a feszültséget. Köröttük pedig felbukkannak igazán jellegzetes figurák és problémák: Trianon, a II. világháború, ’56 és az azt követő megtorlások, az enyhülő diktatúra és a vele párhuzamosan szürkülő néplélek, a (művészi) szabadság kérdése az elnyomás alatt, és még sorolhatnám.

 

Képek. Talán ezek a legfontosabbak Szabad András életében: ezeken keresztül látja a világot, fogja meg a valóságot, majd ezeket készítve lesz később nemzetközi szinten híres és elismert művész; és főként ezekből építkezik maga a regény is. Ugyanis a 604 oldalas szöveg zömében alig egy-két oldalas fejezetekből áll, amelyek középpontjában sokszor egy-egy önmagában is igen emlékezetes kép (egy színpompás tollazatú páva, egy hangya, egy régi festmény, az űrben lebegő tonnás súlyú acélgömb vagy a világ legnagyobb kamerájaként funkcionáló híd) és a belőlük kibomló történet áll. Ezek sokszor önmagukban annyira erősek, olyan komoly és elgondolkodtató kérdéseket járnak körbe, hogy muszáj megállni, és azonnal újraolvasni. Szóval hiába a jól ismert elbeszélői stílus (ami ugyanolyan hipnotikus és magával ragadó, mint amit korábban megszokhattunk), de ez a technika tesz arról, hogy fel se merüljön A vége esetében semmiféle Nyugalom-utóérzés.

 

Komoly változás az is, hogy míg A nyugalom egy körüljárható, szétszálazható és utólag tökéletesen megérthető, ám megbonthatatlan komplex egész volt, addig A vége esetében ez nem igaz: itt több szempont, több cselekmény, több szereplő, több szerelem van, ami már önmagában megnehezíti azt, hogy eldönthessük, milyen szemszögből is figyeljük ezt a regényt (nem is csoda, hogy a fülszöveget jegyző Kemény István sem igazán tudott vele mit kezdeni), hiszen tényleg nehéz eldönteni, hogy aparegényként, egy világhíressé váló művész, egy (vagy több) zaklatott sorsú ember, egy egész ország vagy számos szerelem történeteként olvassuk-e ezt a könyvet.

 

Viszonylag sokáig tartott elolvasom ezt az általam is iszonyatosan várt alkotást, de cserébe kaptam rengeteg olyan apró rövid történetet és képet, amelyek valószínűleg mindig velem maradnak, és amelyeket rendszeresen felidézek, újraolvasok majd. A vége igazán fajsúlyos, fontos és zavarba ejtő alkotás, rendkívül komoly témákat vet fel, emellett elgondolkodtató, egyedi és élvezetes. Kell ennél több ok arra, hogy a kezetekbe vegyétek?