Főkép

Egy élet története. Akár ez is lehetne John Williams pontosan ötven évvel ezelőtt megjelent regényének, a Stonernek az alcíme. Furcsa, hogy ezt a zseniális könyvet ennyire elfeledték (hazánkban ez az első kötet a szerzőtől, de Amerikában is csak az utóbbi években lett óriási siker ez a mű), és erre, így közvetlenül az utolsó oldalak elolvasása után nem is találok semmiféle épkézláb magyarázatot – arra viszont már most fogadni mernék, hogy a 2015-ös év legszűkebben vett szépirodalmi elitjébe be fog férni.

 

Ez a csöndes, nyugodt, realista, sztoikus hangvételű könyv William Stoner, a közép-nyugati parasztfiú egyetemre kerülésével veszi kezdetét, hogy végigkísérjük nem túl eseménydús életét, amit később tanárként mindvégig ezek között az ódon falak között tölt, egészen a haláláig. Az amerikai szerző mindvégig tudatos módon tartja a távolságot karakterétől, egy pillanatig sem inog meg a tökéletesen kigondolt koncepció, mégis olyan közel kerülünk a címszereplőhöz, mint csak nagyon kevés irodalmi mű esetében.

 

William Stoner első blikkre az egyik legtipikusabb átlagember az irodalomban, csendesen, mindenféle nagyobb kataklizmáktól mentesen éli életét (Williams „megmenti” hősét attól, hogy részt kelljen vennie a világháborúban, különösebb gond nélkül megússza a nagy gazdasági világválságot, és a változó időket), megnősül, gyermeke születik, biztos állása van – és úgy nagy általánosságban sem történik vele semmi a cselekmény majd ötven éve során. És mégis: az ő szelíd, szerény, védtelen alakja alkalmas arra, hogy a szerző szolid és visszafogott ódát intézzen az átlagemberhez, akiről nem szokott könyv szólni, aki nem szokta érdekelni az olvasókat, és aki, valljuk be őszintén, valójában mi magunk vagyunk. Stoner alakja nemcsak az átlagemberi, de a tanári, értelmiségi lét apoteózisa is egyben: az életébe váratlanul belépő irodalom szeretete indítja el egyáltalán azon az úton, hogy éljen – és végül igazán jó tanárrá és jó emberré váljon a maga kicsinységében, törékenységében és tökéletlenségében.

 

Mindenképpen kiemelném még, hogy csak kevesen képesek ilyen pontosan és jól megfogható módon ábrázolni a hol lassabban, hol gyorsabban, de a mindenképpen, könyörtelen módon (el)múló időt. Az egyes fejezetek az élet eseményeinek egy-egy főbb csomópontját járják körül, így garantált, hogy egy pillanatig sem unatkozunk. És bár a szerző nem törekszik másra, csupáncsak a kérlelhetetlen valóság rögzítésre, magas precizitással ír a címszereplővel szemben totálisan közönyös és érdektelen világról, ami olyan, amilyen – és amiben (közhely, de igaz) élni néha mégis érdemes.

 

John Williams nem alkalmaz semmilyen különösebb trükköt vagy nagyon egyéni vonást a könyvében: a hagyományos realista próza folytatója, történései, eseményei érthetőek, kidolgozottak, könnyen befogadhatóak, a nyelvezete egyszerű, világos, átlátható (itt kiemelendő Gy. Horváth László szokásos remeklése) – mégis, aki már olvasta, nem fog csodálkozni a Stoner megkésett diadalmenetén, és minden bizonnyal hozzám hasonlóan ajánlani fogja olvasni szerető ismerőseinek. Én meg bízom abban, hogy a Park Kiadó megjelenteti a többi, még magyarul elérhetetlen Williamst is.