Beleolvasó - Szabó Magda: Katalin utca

Fülszöveg:

„...minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.”

 

Az író most beavatja az olvasót titkába: ő milyennek képzeli el a halál utáni életet, a túlvilágot, az élők és holtak érintkezését és folyton változó viszonylatait, s megpróbálja körbevilágítani az etikai több mint faux pas-t, amikor szándékosan, olykor szándéktalanul, de vétkezünk.

Három családot költöztettem a Katalin utcába, egy fogorvost feleségével, lányával, egy pedagógust Irén és Blanka nevű gyerekeivel és egy őrnagyot, akinek fia van, Bálint. A három ház szomszédos, talaj tekintetében azonos egység, s a lakók barátok. Az olvasó majd látni fogja, hogyan szövődnek és kuszálódnak össze a szoros egymás mellett élés szálai a családok életében, ki hogy viselkedik válságos pillanatokban, s miután a regény végére elkészül az egyenleg, el is falazza a visszatérés akár álombeli lehetőségét is attól, aki nem érdemli meg.

Csak a személyek fordulnak meg tengelyük körül, ebben a regényben, ahol a holtak úgy járnak-kelnek, mint az élők, az olvasónak meg kell éreznie, nincs valódi halál, csak visszatérés valamibe, ahonnan egy időre kiszálltunk és hogy az apostolnak, aki olyan megindítóan prédikált a szeretetről, bizony, igaza van.

 

 

 

Részlet a regényből:

EZERKILENCSZÁZHARMINCNÉGY

 

Arra a napra, amikor a Katalin utcába került, mindig azt mondta, világosan emlékszik, ami nem volt egészen igaz, mert emlékezni, saját élményei alapján, tulajdonképpen csak a hídra tudott, a csattogásra, bizonyos izgatott lelkiállapotra, néhány, az életében később olyan fontos szerepet játszó ember arcára, pár apró képre. A többit mondták neki, Heldéktől, Elekeséktől vagy Bálinttól hallotta, aki a legidősebb volt köztük, gyerekek között, és legjobban megőrizte magában, ami történt. Mondat is csak egyetlen maradt meg benne hitelesen igaznak annak az érkezésnek a napjából, hisz Henriett csak hatéves volt, mikor felköltöztek vidékről Pestre, a többi, akkor elhangzott szót, részletet a felnőttek és a többi gyerek emlékezete tartotta fenn.

A költözködés izgalma, a rendetlenség, amely megelőzte, olyan szokatlan valami volt a házukban, hogy az például örökre rögzült. Hogy a nagyszüleit, akikkel azelőtt gyakran találkozott, ott kell hagynia, nem jelentett a számára semmit, Henriett nem tudta, mi az, hogy elválni, bár látta, hogy szüleinek nem kis gondot okoz ez, s hallotta, amint egymást vigasztalják, hogy azért gyakran meglátogatják majd az öregeket, és őket is meghívják magukhoz. Az, hogy Pestre jönnek, hasonlóképpen nem mondott neki semmit, saját szülőhelyét is felületesen ismerte, a főváros képe nem kecsegtette. Henriett kisgyereknek is komoly volt, Heldék csodálkozva nézték, milyen különösen szomorú lesz, amikor elkezdik a költözködést. Held is, Heldné is vidámabb volt kicsi korában, s valamikori emlékeikből úgy rekonstruálták, hogy a gyerekek örülnek, ha a ház fel van dúlva. Ám Henriett tanácstalanul állt, mikor a hurcolkodás megindult, olyan kétségbeesett izgalommal nézte a munkásokat, hogy Heldné a legnagyobb munka közepén leült vele, és magához szorította némán tiltakozó testét. A bútorok egymás után mozdultak el a helyükről, átmenetileg megálltak a kapualjban, vagy egyenesen átúsztak minden helyiségen, és tüstént az utcára kerültek, a teherkocsi tetejére, a szobák közepén nagy bőröndök voltak, hasas kosarak, zsúfolásig tele apró tárgyakkal. Iszonyította ez a látvány, pedig tudta, hogy ha elmennek innen, nyilván mindent magukkal visznek, ami az övék. Apja nem tudott foglalkozni vele ezen a napon, túl sok volt a szaladgálni valója, a költözködésre ilyen váratlan reakcióval válaszoló Henriett gondja teljesen Heldnére maradt, aki aggódva gondolt rá, milyen lesz majd a pesti élet ennek a gyereknek, akinek olyan jó helye volt itt, szerette a házat, az utcabeli pajtásokat, a környéket: Henriett boldog volt ebben a városban. Feleslegesen aggódott, Henriett később elfelejtette hajdani szülőhelyét, s mikor nagyobb lány korában újra látta a filmhíradóban, inkább csak szülei izgalmából ismerte fel főépületeit, jellegzetes szobrait.

Hogy a holmi elszállítása után anyja magukra hagyta őket, előreutazott, hogy ő apjával két napot a helybeli szállodában töltött, nyilván azért mosódott el benne, mert Held ritkábban volt vele, mint az anyja, s ha mégis, az együttlét annyira boldogító volt, hogy még a szálloda idegenségét vagy az éttermi étkezéseket is meghitté, csillogóvá tette. A vonatnak, mesélték neki, már örült, ezt el is tudta képzelni, hisz minden utazás azt jelentette, hogy különleges és csak pályaudvarokon kapható buta ajándékkal indítják útnak; Held akkor egy automata vastyúk oldalába dobatott vele pénzt, s húzatott ki magának az automata fiókjából egy cukorkával töltött fémtojást. Henriettnek szép és értelmes játékai voltak, számára a torz és jelentéktelen bazáráru volt a kellemesen izgalmas meglepetés.

A hídra már emlékezett. Mikor először futottak át hídon Budapest felé, megijedt. Ez volt az első hosszú utazása, olyan, ami közben folyón keltek át, most érzékelte első ízben életében, hogy víz felett járnak a vonattal. Már messziről látta felbukkanni a folyót, aztán ráfutottak a hídra, és a traverzek között csörömpöltek előre. Felsikoltott, sírni kezdett. Nem a víztől félt, fel se tudta fogni, hogy a híd leszakadhat, a zaj rémítette meg, a csattogás, amely a híd előtt még nem volt, és a híd után azonnal megszűnt. A következő folyó előtt Held lefektette az ülésre, és még mielőtt ráfutottak volna a hídra, rászorította két kezét Henriett fülére. Apja tenyerei közül pislogott ki, fületlen, feszült arccal, de akkor is iszonyodott és potyogott a könnye, pedig a két tenyér nagyjából kiszűrte a zajokat. A Vízivárosba, az új lakáshoz, Pesten is át kellett jutniuk a Dunán, és bár a kocsi, amivel jöttek, nem csattogott, Held a biztonság kedvéért itt is befogta a fülét. Henriett, mikor később, már nagyobbacska korában beszéltek neki erről, egyszer odament a tükörhöz, és megnézte magát betapasztott füllel. Mindjárt elkapta a kezét, volt a mozdulatban valami groteszk, de félelmetes is. „Ilyen a rettegés - gondolta Henriett -, egy arc, amelynek a rémülettől már nincs is füle.”

Hogy Bíróékról hol, mikor került szó legelőször, arra nem emlékezett, pedig ezt a nevet is úgy őrizte magában, mint valami alapélményt, nyilván Held beszélhetett róluk mindjárt azután, hogy a Pestre való költözködés terve fel-merült. Henriettnek nem mondott semmit ez a szó, hogy világháború, bár tudta, hogy apja katona volt, a Held és az őrnagy közti összefüggéseket jóval később értette meg, eleinte csak annyit, hogy a szomszéd házban apjának jó barátja él, és milyen kellemes, hogy éppen mellette sikerült házat venniük. Az őrnagy és Held barátságát, az érettségi után azonnal a frontra vonuló Held szokatlan katonai tehetségének és bátorságának jelentőségét, amely felhívta rá Bíró hadnagy figyelmét, sokkal később tudta csak rekonstruálni, s míg nem jöttek a negyvenes évek, nem sokat törődött azzal sem, hogy az apjának milyen kitüntetése van. Később az arany vitézségi érem szimbólummá vált, a lét falába vert szöggé, mely valamennyiük életét és biztonságát tartja, és ha egyszer enged, akkor lezuhannak valamennyien.

Elekesékről nem hallhatott abban a régi városban, mert róluk Held se sokat tudott még akkor, hogy a költözködés terve felmerült, legfeljebb amit Bíró mesélt el neki, aki a házkeresést bonyolította le a számára, mikor úgy döntött, Pestre költözik, s akivel a háború után is fenntartotta a barátságot. Bíró mondta el, ki lesz a másik szomszédja, és mennyire örül neki, hogy ezentúl egymás közelében élhetnek.

Erre Henriett nem emlékezett, ezt is csak később mondták el neki; arra azonban, mikor a kocsi befordult a Katalin utcába, már igen. Látta a templomot, a templom előtt egy nő szobrát, a nő keréken állt, és látott egy szűk utcát, amelyben csak az egyik oldalon emelkedtek házak, a másikon nem volt épület, csak vastag derekú, alacsony hársfasor, melynek közein átcsillant a Duna. A házak mások voltak, mint amilyenekhez ő szokott: nyurga, zárkózott műemlék házak a Várhoz tapadva, amiről még nem tudta, micsoda, de meg-csodálta, mert olyan volt, mint egy rajz a mesekönyvében. Az utca legvégén állt egy kis épület, erről fogalma se volt, mi lehet, ahol eddig éltek, európai közkutat se láthatott, nem-hogy törököt. Kora nyár lehetett, mert a hársfa virágzott, Henriett felfigyelt a szagára.

Mikor beléptek az új ház kapuján, benn találta az anyját és Margitot. Apja elengedte a kezét, Henriett Heldnéhez futott. Olyan heves boldogságot érzett, hogy nem szólt neki a hídról, pedig még benne volt az élmény, ám a csoda, hogy házuk van megint, még szebb, még tágasabb, mint a régi, hogy Margit is megvan, és ő ismét anyja közelében lehet, elragadtatta. Aztán megszakadt az emlék, és másutt folytatódott, de még mindig ugyanazon a napon: anyja ott állt a kapubolt alatt, már nem volt mellette Margit, hanem egy idegen asszony. Ez nem lepte meg túlságosan, Heldékhez mindig sokan jártak, inkább az képesztette el, hogy a másik nő milyen meglepően gondozatlan külsejű. Az ösztönösen rendes Henriett megbámulta magára hajított, nem is egészen tiszta ruháját, alig rögzített harisnyáját. Ami ennél is jobban megdöbbentette, az volt, hogy mikor visszament a lakásba, azt látta, hogy a szobájából, az ő külön szobájából két gyermek jön ki, egy sötét hajú meg egy szőke, ott álnak, otthonosabban, mint Henriett a maga küszöbén, és mindkettő Henriett egy-egy játékszerét tartja a kezében.

Ezek az arcok és ruhák már teljes élességükben rögzültek. „Itt vannak a barátnőid!” - mondta az anyja. Henriett csak állt, és nézte a barátnőket, akiknek létezéséről nem tudott, de az élmény, hogy vannak és fogadják, biztonsággal és örömmel töltötte el. Mindkettő idősebb volt nála, a nagyobbik, a barna, lassú mozgású, kecses, csöndes gyermek, a kicsi elevenebb, nagyon hasonlított a ráncos harisnyás asszonyra. A ház, amely eddig meglehetős bizonytalanságban pörgött a friss benyomások zuhatagában, hirtelen megállapodott; mint két kariatida, ez a két gyermek tartotta a vállán, a sötét hajú meg a szőke. A sötét hajú majdnem olyan komoly volt, mint Henriett, a szőke, mint a csík. Henriett soha életében nem látott még ilyen mozgékony teremtést.

Félénken, mintha vendég volna a maguk házában, a szobája felé kandikált, amelynek ajtajában ott álltak az idegen gyermekek. A barna azonnal félreállt, s letette a játékot, amelyet fogott, kivette a szőke kezéből is, letette azt is; mikor Henriett bement a szobájába, követték. Henriett rázni kezdte az állomáson kapott fémtojást, az csörgött; még nem szedett ki belőle semmit, ki se nyitotta, voltaképpen nem is szerette volna kinyitni. A tojás így volt varázslatos, hogy vastyúk tojta, és nem lehetett tudni, mi rejtőzik a belsejében. A kisebbik kikapta a kezéből, nekiveselkedett, sikerült azonnal szétszednie ügyes kis kezével, tarka cukorkák borultak a tenyerére. A szőke azonnal bekapott egyet, aztán mint aki hirtelen rájött, hogy Henriettnek is járhat valami, beledugott egy szemet Henriett szájába is, a tojást meg odaadta a barnának. Az nem vett a cukorból, sőt összeillesztette a fém fél tojásokat ismét, visszaadta Henriettnek, a kicsire meg rászólt: „Az övé.”

Ezt sokszor elemlegették neki, ezt a jelenetet, amely mindhármukra jellemző volt, azt is, hogy felnevettek a felnőttek, akik a másik szobából figyelték őket, s akikhez most már egy kopaszodó, szemüveges, bajuszos férfi is csatlakozott, a rendetlen ruhájú férje. Heldné dicsérni kezdte a barna gyermeket, milyen jól nevelt kislány, annak meg se moccant az arca, ellenben a szőke úgy mosolygott, mintha őt magasztalták volna. Heldné újra szétnyitotta a tojást, tányérra szórta a tartalmát, s odaadta Henriettnek: kínáljon. Henriett tulajdonképpen nem szerette a cukrot, semmit, ami túl édes, a tojásban azt csodálta eddig, hogy nem volt feltétlenül szükséges nyalánkságnak felfognia, s most szájában a csípős édességű valamivel, amit a szőke belekényszerített, elkezdett körbejárni a tányérkával. Anyja nem jelölte meg, kit kell kínálnia, úgy érezte, akkor hát a felnőtteket is. Mikor megindult feléjük, csengettek, Margit kiment ajtót nyitni, és akkor egy férfi jött be, aki egyenruhát viselt, és vele együtt egy nagyon elegáns, vörös hajú asszony, meg egy harmadik gyermek, egy fiú. Ez volt a legidősebb mindnyájuk között. Henriettet sodorta az iménti utasítás lendülete: mikor az egyenruhásék beléptek, őket is megkínálta cukorral.

Most sokan voltak a szobában, és mindenki ismerte egymást, Held és az egyenruhás összeölelkeztek, az ápolt, vörös hajú asszonyt úgy hívták: Temesné. Ezt az epizódot és azt, hogy a vendégeket kínálgatta, csak elmesélték neki, amire magától is emlékezett, az volt, hogy a fiú és a két lány egyszer csak eltűnt mellőle, kisurrantak valami olyan kijáraton, amelyet Henriett nem ismert, hiszen még körül se nézhetett az új házban. Margit konyakospoharakat szedett ki a kredencből, a felnőttek leültek beszélgetni, ő meg csak állt, a figyelem most nem irányult rá. Margit egy idő múlva kivezette, azt mondta, menjen a többiek után játszani, a gyerekek már bizonyára várják, és megmutatta neki a kerti lejárót. Akkor meglátta a kertjüket, amelyben rózsa nyílt, s amelynek közepén ott állt a három gyermek, a barna, a szőke meg a fiú, álltak és nem moccantak az ágyások közt, egy ponton, mintha valamire várnának. Nem őt várták, ezt tüstént megérezte, mikor hozzájuk lépett nagy félénken, de hajlandók voltak befogadni; a szőke megfogta a karját, rángatni kezdte, nem rosszaságból, barátkozásból. A barna megkérdezte, hogy hívják, hány éves. Henriett bemutatkozott.

- Én Irén vagyok - mondta a barna. A kicsi nem szólt, csak mosolygott, később azt mondta, neki nincs neve. Elhitte, csak csodálkozott.

- Blankának hívják - mondta a fiú. - Hülye.

Nézte riadtan. Blanka forgott, és úgy nevetett, mintha bókot mondtak volna neki, aztán a fiúra mutatott, és azt énekelte: Bálint.

- Na, elég volt - mondta a fiú. - Játsszunk, vagy elmentek haza?

Henriett állt a locsolócsapnál, és nézte őket, ahogy hirtelen széthussannak, mint a pillangók. Valami komplikált fogócskát játszottak, Henriett sose tudott jól futni, félénk is volt, ügyetlen, a szőke meg, mint az ördög, fürge és szemtelen is, elgáncsolta a fiút, ha az majdnem elérte, fel is horzsolódott a térde, ahogy elesett. Mikor felállt, nagyot húzott a szőke fejére, a szőke visított. A nagy, a barna szépen szaladt, kecsesen, Henriett csak állt és nézte, hogy soha nem lehet elérni. Nem tudta, mit érez, sokkal később tudta volna csak megfogalmazni, de sokkal később már nem élt.

A játék éppoly váratlanul ért véget, mint ahogy elkezdődött, szinte lendület közben, ahogy a gondolat eléri az ember tudatát. A fiú hagyta abba, megállt, és miután nem volt kit kergetniük többé, megállt a két lány is.

- Ez is játsszék - mondta a fiú, és Henriettre nézett. - Ez az ő kertjük.

- Átmehetünk hozzánk - javasolta a szőke. A barna hallgatott.

- Nem - mondta a fiú -, nem megyünk sehová, mert itt vannak apámék. Henriett is játszani fog. Nincs más neved? Rémes neved van.

Azt suttogta, nincsen, és forrón szégyellte magát. Ez is megőrződött benne, ez a szégyenérzés, és vissza is tért egyszer, de fordítva, ahogy minden visszatér az időben, talppal egymásnak feszülve a friss élmény és az emlék, mint egy tükörre állított pohár tükörbeli önmagával. Akkor Kis Máriának hívták.

- Na, mindegy. Gyere játszani!

Ment. Folyton megfogták, s ettől olyan ideges lett egy idő múlva, hogy sírt. A fiú azonnal abbahagyta a kergetőzést, állt és gondolkozott, a barna udvariasan nézett rá, mint egy tanácstalan orvos, aki ott van még a betegnél, de tudja, hogy nem tud rajta segíteni már. A kicsi váratlanul átölelte a nyakát, ezt vigasztalásnak szánta, de rosszulesett, izzadt, goromba kis karja volt, fájt az érintése.

- Valami olyat kell csinálni, amit ez is tud - mondta a fiú. - Kicsi és ügyetlen.

- Meggyfát? - kérdezte a szőke.

- Azt a hülye meggyfát.

Nem ismerte a játékot, azok tanították meg rá. Elragadónak találta. Az ének azonnal megrögzült benne, s bár igen halk volt a hangja, pontosan énekelt, a szőke lelkesen, csengőn. A barna nem dalolt, a fiú sem. Forogtak, forogtak, ameddig tudtak, ha ő került a középre, mindig Bálintot húzta be, Bálint meg csak a barnát. Egyszer csak ráfigyeltek, hogy már nincsenek egyedül. Mint az operában, finálékor, mikor minden jelentős szereplő együtt áll a színpadon, ott volt a kapubolt előtt a kert bejáratánál az egyenruhás ember, a vörös hajú, ápolt nő, az ő apja, a piszkos asszony, a szemüveges kopaszodó és Heldné. Heldné most megindult feléjük, s ahogy haladt, lehajolt az egyik rózsafához, beleszimatolt egy piros kehelybe, és elragadtatva azt mondta:

- Itt fogunk élni halálunkig.

Ez volt az egyetlen mondat, amit Henriett megjegyzett ebből a napból. Nem volt értelme ennek sem, mert nem tudta, mi az élet, és nem tudta, mi a halál.

 

A Kiadó engedélyével.