Főkép

Ez egy roppant összetett, több síkon is értelmezhető alkotás. Több helyen kalandfilmnek írják, ami helytálló, de ugyanannyira filozofikus művészfilm is, mely több szinten is hat, és ezen szintek nem mindegyike tudatos.

 

A film két idősíkot váltogat, de mindkettőben jelen van Karamakate, az amazóniai sámán, valamint egy-egy fehér bőrű tudós. Előbbi csoda dolgokat tud, utóbbiak csoda dolgokat keresnek, de világuk irdatlan messze van egymástól. Az 1900-as évek elején egy maláriában szenvedő német tudós érkezik indián segítőjével a sámánhoz, hogy megkérje, segítsen rajta, vezesse el egy legendás növényhez, mely az egyetlen, mi meggyógyíthatja. Három évtized múltán már egyedül érkezik egy amerikai tudós, aki a német elődje könyvében leírtak nyomában jár. Karamakate azzal vádolja a fehér embereket, hogy mindent elpusztítanak (ahogy például a gumi kitermelők tették is), és hogy nem értik a dzsungel törvényeit. Elhangzik a filmben más, szintén megalapozott vélemény is (hogy a fehér embernek meg kell ismernie ezt a világot, különben biztosan elpusztítja majd), de amit egyes megrázó, borzalmas jelenetekben látunk, az elsősorban a sámánt igazolja. De ugyancsak ő mondja, hogy a tudás mindenkié.

 

Lassan, gyönyörűen építkezik a film, és mondanivalója átadásához tökéletes, hogy a zöme fekete-fehér. Akár a klasszikus fotográfiában, itt sincsenek színek, amik elvonnák a figyelmet a lényegről. És zene sincs sok, illetve ahol van, ott óriási a szerepe – de a dzsungel élő és valóságos a harsány színek nélkül, pusztán a folyamatos zajok, hangok által is.

 

Más ez a film, mint mondjuk egy természetfilm a National Geographicon, s nem csak a fekete-fehérség miatt. Bemutat egy letűnt kultúrát, népet, de nem dokumentarista, tudományos módon, hanem egy (vagyis két) utazás és annak eseményei útján. Cselekménye van, testet-lelket megrendítő üzenetei, és, amennyire ez egyáltalán lehetséges, belülről mutatja be azt a számunkra oly` idegen kultúrát. Pontosabban bevonja, berántja a nézőt, aki olyan élesen tapasztalja meg, hogy a nyugati civilizáció milyen nagyon elvált a természettől, ahogy mondjuk egy állatkertben sosem lehetne. Mert a film valójában és elsősorban egy spirituális utazás, melyet nem csak, hogy nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, de amely olyan szimbólumokat használ, melyek a tudatnál mélyebb szinteken érintik meg a nézőt.

 

Természetesen eszembe jut A föld sója című film, hiszen Sebastiao Salgado fotóin is fekete-fehérben láthatjuk ezt a világot. De A kígyó ölelésének sokkal inkább van története, noha az is a valóságon alapul (tényleg létezett a két fehér tudós). Egyúttal pedig maga a film is sámánisztikus szertartás, melynek bizonyosan csak egy kis szeletét fogtam most fel.

 

Párhuzamként még felmerült bennem Godfrey Reggio Qatsi trilógiája, vagy a Baraka című film, hiszen az üzenet hasonló, ám emezek úgy sokkolják, úgy rázzák meg az embert, hogy közben nem viszik bele ilyen mélyen a lelki-szellemi vonatkozásokba. És bár nyilvánvaló, hogy Karamakate és megannyi bennszülött társa, és az ő kultúrájuk már elmúlt ebből a világból, és hogy a fehér ember, amint a történelemből és napjainkból láthatjuk, a film felszíni üzenetét sem képes magáévá tenni, mégis van pozitív kicsengése A kígyó ölelésének. Már leírtam fentebb (egy részét), s amúgy is: fejtse meg ki-ki magának.