Főkép

Mondhatni jól ismerem Jon Fosse művészetét, ha kijelenthetem ezt azok után, hogy befejeztem az utolsó magyarul is fellelhető kötetét, a Trilógiát (Álmatlanság, Olav álma, Esti dal). Bár általában határozott véleményem szokott lenni minden egyes íróról, ami csak ritkán változik, de a norvég esetében ez másként volt: először a Reggel és este című kisregényét olvastam el, de nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel az álomszerű, balladisztikus, furcsa szerkesztésmódú történettel. Majd elolvastam még egyszer, és akkor már hatott rám rendesen, ugyanis ekkorra felfedeztem, hogy a skandináv szerző (aki egyébként „Nemzet művésze” cím birtokosa is) ebben a rövid történetben olyan csendes egyszerűséggel járja körbe az élet két legfontosabb eseményét, a születést és a halált, amivel másnál még nem nagyon találkoztam. Ugyanez a helyzet a Melankólia esetében is, csak ott még a művész és a művészet, a normalitás és az őrület közötti viszony is központi szerephez jut.

 

Összességében elmondható, hogy Fosse műveibe nehéz belekezdeni, ugyanakkor nehéz befejezni vagy szabadulni tőlük. Ha egyszer ráéreztünk az ízére, akkor ezek az örök, egyszerű, de megválaszolhatatlan kérdések (mi az élet értelme, van-e egyáltalán stb.) ebben az egyedi előadásmódban mindig foglalkoztatni fognak bennünket.

 

Nincs ez másként a jelen kötet esetében sem. A Trilógia három egymással viszonylag szorosabban összefüggő történetből áll, amelynek első része, az Álmatlanság már korábban külön kötetben is megjelent a Kalligramnál. Erre az első kisregényre is jellemző az, ami a két testvérdarabra: biblikus, balladisztikus történet tele elhallgatásokkal, melankóliával és szürrealizmussal. A két nincstelen tizenévesnek, Aslénak és a terhes barátnője, Alidának el kell hagyniuk a falujukat, és szállást szeretnének kapni a közeli kisvárosban, ahol viszont senki sem akarja őket befogadni. Ebben a sötét, komor és egyre baljósabb József és Mária történetben azonban garantáltan nincs igazi happy end – az itt elkövetett bűn persze maga után vonja a büntetést is, ami a kötet következő darabjában, az Olav álmában be is következik. Az Esti dal pedig méltó lezárása ennek a triptichonnak.

 

Természetesen minden egyes irodalmi műnek rettentően fontos alkotóeleme a nyelvezet, most sincs ez másként. A. Dobos Éva újfent nagyszerű munkát végzett, és egészen kiválóan, gördülékenyen ültette át magyarra a norvég szöveget, ami nem lehetett túl könnyű munka, ugyanis a skandináv szerző rendhagyóan bánik a pontokkal, veszőkkel és úgy a központozással általában – saját elmondása szerint a szövegei nem hiába élőbeszédszerűek, célszerű azokat hangosan olvasni. Én kipróbáltam, úgy is működik.

 

Összességében azon nem csodálkozom, hogy Jon Fosse nem lett hazánkban sem igazán széles körben ismert, népszerű vagy felkapott szerző – szövegei túl nehezek, a maguk egyszerűségében is túl bonyolultak, megfoghatatlanok, ugyanakkor magukkal ragadnak, bevésődnek, nem eresztenek – én mégis megkérném azokat, akik még nem olvastak semmit az északi szerzőtől, tegyenek vele egy próbát, akár ezzel a kötettel, akár valamelyik másikkal, mert igazán különleges élményben lehet vele részük.