Főkép

Vannak olyan könyvek, amiket valahogyan nem vesz észre magától az ember. Főleg, ha a saját nyelvén esélye sincsen elolvasni. Be kell valljam, hogy nem egészen egy évvel ezelőttig egyáltalán nem tudtam, hogy Ford Madox Ford angol író 1924-28 között írt egy Parade’s End című, ráadásul hazájában igen híres tetralógiát. Szerencsére nemrég megszületett az HBO és a BBC közös minisorozata a műből, ráadásul a zseniális Benedict Cumberbatch főszereplésével, így azután érdemessé vált magyarul is kiadni ezt a négy kötetet. Mára valamennyi rész napvilágot látott: sorban a Vannak, akik nem…, a Soha többé…, a Túl mindenen…, nemrég pedig a zárókötet, a Végső búcsú is.

 

A harmadik részben, túl valóban mindenen, a háborún, az elváláson és a búcsúzáson, tovább kísérhetjük figyelemmel az igazi angolokat megtestesítő főszereplő, Christopher Tietjens életét. A férfi, túl a véres és rettenetes háborús viharokon, még mindig szörnyű emlékképekkel küszködve, igyekszik visszatérni a valóságos, békés világba. Úgy tűnik, útjai végre örökre elváltak a mohó Sylviától, ám hogy sikerül-e egymásra találnia Valentine-nal, az csak ebből a kötetből derülhet ki. Közben mindkét főszereplő azzal küszködik, hogy megtalálja önmagát a feje tetejére állt, új világban. Míg Valentine-t inkább felszabadítja az érzés, hogy már sosem lesz úgy, mint a Nagy Háború előtt volt, Christopher inkább elbizonytalanodik. Szenved a felelősségtől, amelyet a múlt és Valentine miatt érez, s fogalma sincs, hogyan tovább… Vívódásait különleges, szinte tudatfolyamos leírásokban kísérhetjük figyelemmel, amelyek sora igazi különlegessége a regénynek.

 

Azt gondolom, hogy a szép kiállításnak és a kiváló fordításnak köszönhetően, mely utóbbi Bujdosó István munkája, a négyrészes nagyregény végre elfoglalhatja méltó helyét mindazok polcán, akik szeretik a klasszikus angol irodalmat, s nagyra tartják a kísérletező, mégis, az angol irodalom legjobb hagyományait is őrző regényszerzőket, amilyen Ford Madox Ford. A sorozat központi metaforája, a parádé talán van olyan szimbolikus megnevezés, mint a William Thackeray-féle „hiúság vására”. Egy egész korszak lényegét találja meg és nevezi el ilyen módon. Ugyanakkor nagyon ötletes a magyar címadás is. Miután a film bemutatása után a főcím, Az utolsó angol úriember már adott volt (és egyébként is nagyon találó), nyilvánvalóan nem volt értelme a Parade szó erőltetésének a kötetcímben sem. Sikerült azonban megőrizni a töredékességet és a metaforikusságot. Így lett a Some Do Not…-ból Vannak, akik nem…, a No More Parades…-ból Soha többé…, az A Man Could Stand Upból Túl mindenen…, míg a Last Postból Végső búcsú. A kötetek Csikász Katalin tervezte borítói is kiválóak: épp olyan ellentmondásosak, mint a könyvek világa angol tájakkal, bájos hölgyekkel, katonákkal, egymástól elvezető utakkal…

 

Örömmel lehet tehát kézbe venni magyarul a Túl mindenen…-t, s természetesen az egyetlen nap alatt lejátszódó befejezést, a Végső búcsút is. Mindkét kötet, s maga a sorozat is zárás és kezdet egyszerre: egy társadalom és egy elveszett világ búcsúzkodik benne, s végül, nehéz sóhajtással, de átadja helyét az újnak és modernnek. Ami persze nem jobb – de biztosan, egészen más.