Főkép

Amikor először a kezembe kaparintottam ezt a lemezt, már tudtam, hogy ha törik, ha szakad, én bizony élőben is fogom látni Florence Welch-t és bandáját – így aztán valahogy az első hallgatás után az körvonalazódott bennem, hogy vajon milyenek lehetnek élőben ezek a dalok, és vajon tényleg olyanok lesznek-e, mint amit itthon érzek. Hogy amikor a „Queen of Peace” kitör a „Suddenly I’m overcome / Dissolving like the setting sun” sorpárral, az élőben is olyan katartikus-e, mint lemezen. Hogy amikor meghallom a „To let me dangle at a cruel angle / Oh my feet don’t touch the floor” sorokat Florence hangján, az vajon akkor is mosolygásra fog-e késztetni, mintha most hallottam volna meg életem legboldogabb hírét. Hogy a halálosan triviális „To wreck, to wreck, to wreck” sorokat vajon élőben is üvölteni akarom magamból, mint mindig, amikor a lemezt hallgatom.

 

A válasz persze látszólag egyértelmű, mégis kételkedtem. Mert akármennyire is rajongok mindenért, amit a Florence + The Machine csinál, valahogy kétségek voltak bennem a lemezt illetően – mert egyik részről olyan, mintha tökéletesen koncertre teremtették volna a dalokat: grandiózusak, szinte érzem a tömeget körülöttem, akivel együtt üvöltök. Borsódzik a hátam a refrén felvezetése közben, és amikor nemcsak háttérben, hanem figyelve hallgatom, kedvem lenne ugrálva tombolni az igazán kiugró sorokra. Nem is tudom, milyen élethelyzetben kell ahhoz lennem, hogy a „Delilah”-t meghallva ne akarjak énekelni és ne akarjam átadni magam a hangulatnak, a magukkal sodró soroknak, különösen amikor igazán beindul a szám, és megérkeznek a vokálról „visszaszólogató” mondatok („Now it’s one more boy and it’s one more lie – Holding on for your call / Taking the pills just to pass the time – I can never say no”).

 

 

Másrészről meg olyan elmélyedő, olyan magába forduló és magányos, mintha sosem akarna három főnél nagyobb közönség előtt játszani – mint mondjuk a „St. Jude” a szinte tökéletes kezdésével („Another conversation with no destination / Another battle; never won / And each side is a loser / So who cares who fired the gun?”), ami annyi veszteséget, annyi szomorúságot és annyi megfáradt, könnyekkel végződő vitát vizionál, hogy nem is értem, honnan van ennyi ereje ezekről beszélni. A „Various Storms & Saints” vagy a „Long & Lost” közben állandóan az járt a fejemben, hogy ez így nem működhet nagyszínpadon: az olyan elmélyedő sorok, mint a „Can the city forgive? I hear its sad song” vagy a „I need the clouds to cover me” folyton azt juttatták eszembe, Florence mégis miként fog ennyi érzelmet átadni?

 

És az az igazán döbbenetes, hogy sikerült neki. Ugyan nem a fenti két dallal, ami nem hangzott el, hanem az olyanokkal, mint a „What Kind of Man”, amiről sokáig csak azt hittem, egyszerű alapokra építkező, klasszikus popsláger – de aztán a koncert után elkezdtem máshogy hallgatni, és felfedeztem azokat az apró rezdüléseket Florence hangjában, amik miatt utánozhatatlanul gazdag lesz ez a szám. Mint a kedvencem, a már említett „Queen of Peace”, aminek a számtalan fúvós és vonós olyan dallamot ad, hogy az énekesnőnek látszólag könnyű dolga van – aztán meg jönnek olyan versszakok, amik után alig tudom felszedni a földről a leesett államat (az „Oh, what is it worth / When all that’s left is hurt?” párnál nem hiszem, hogy beszédesebb kiemelés kellene). Rajongok a lendületért ebben a számban, de persze már megint ott tartunk, hogy kevés olyan dalt tudnék mondani, amit ennél jobban a nagyszínpadra teremtettek.

 

 

Még jó, hogy elég hamar eljutottam a lemez hallgatása közben odáig, hogy ez egyáltalán nem érdekel. Mert szeretek szobám magányában is olyan dalokat hallgatni, amik érzelmeket pendítenek meg, amiket ki akarok üvölteni magamból, hogy még a harmadik szomszéd se tudjon nyugton aludni. Mert amikor viszont végre élőben, tőlem három méterre hallom énekelni Florence-t, akkor eszembe jusson, ez az az énekesnő, aki egyszerre képes a „Can you protect me from what I want?”, a „’Cause there’s a hole where your heart lies” és a „Between a crucifix and the Hollywood sign, we decided to get hurt” skála teljes gazdagságát megjeleníteni (az utóbbi idézet a címadó számból került ki, amit legszívesebben teljes egészében kiidéznék, annyira szép és izgalmas a szöveg az amúgy legalább annyira összetett és csodás dallam mellett). Mert végső soron ezt jelenti a lemez nekem: érzelmeket, amiket nem mindig akarok beismerni, amiket nem mindig akarok megkeresni magamban, amikről legszívesebben meg is feledkeznék, de amikor végül kitörnek belőlem, azt akarom, hogy a föld is megremegjen. Ebben pedig tökéletes a How Big, How Blue, How Beautiful.

 

Az együttes tagjai:

Florence Welch – ének

Isabella Summers – zongora, szintetizátor, vokál és egyéb billentyűk

Robert Ackroyd – gitár

Christopher Lloyd Hayden – dob, vokál

Tom Monger – hárfa

Mark Saunders – gitár, basszus gitár, vokál

(számonként pedig még néhány tucatnyi egyéb zenész)

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Ship to Wreck

2. What Kind of Man

3. How Big, How Blue, How Beautiful

4. Queen of Peace

5. Various Storms & Saints

6. Delilah

7. Long & Lost

8. Caught

9. Third Eye

10. St Jude

11. Mother

 

Diszkográfia:

Lungs (2009)

Ceremonials (2011)

How Big, How Blue, How Beautiful (2015)