Főkép

Első gondolatom az volt a könyv olvasása közben, hogy A kvarcóra hét dallamát igazából azok tudják értékelni, akik 1989 előtt már iskolába jártak – vagy idősebbek voltak –, és ennek köszönhetően személyes élményeik vannak a manapság „átkosnak” nevezett rendszerről. Ők (vagyis mi) ismerősként üdvözöljük a panelből felépített lakótelepek szürkeségét, az úttörőmozgalom furcsaságait és az akkori hétköznapok bizonyos szempontból nézve egyhangúságát. Amikor mindenki a saját dolgával foglalkozott, a pártalapszervezetek havi hangulatjelentésben jelezték felfelé az áremelések okozta morgolódást, és látszólag minden a legnagyobb rendben volt – ugyanúgy mint évekkel korábban. Volt trapper farmer, a mozikban nyugati filmeket is vetítettek, és a Neoton Família a slágerlisták csúcsait ostromolta, akárcsak a Hungária vagy a Modern Talking.

 

Aztán óhatatlanul előbújnak majd a családi emlékek, amikor nyáron a városban élő szülők a falusi nagyszülőkhöz vitték a gyerekeket – ami egy teljesen más világ volt, mert ugyan az iskolai kirándulások alkalmával úgymond országot láttak a diákok, de igazából fogalmuk sem volt arról, milyen az élet három megyével távolabb. A falusi lét, ahol a vécé az udvaron, a baromfiól után következett, a sárgára pingált templom pedig szemlátomást hangsúlyosabban volt jelen, mint a pártház, ráadásul újság gyanánt a Szabad Föld került a kezekbe, könyvként pedig a Kincses Kalendáriumot használták – szóval mintha egy idegen világba kerültek volna, ahol ráadásul fura emberek laknak, akik átélték a háborúkat, az úri világot és persze a kollektivizálást.

 

Benedek Szabolcs szerencsére nem veszik el a nosztalgikus visszaemlékezések között, hanem egy történetet mesél, ami elsőre talán fel sem tűnik, hiszen a főszereplő kiskamasz (elképzelésem szerint maga az író) olyan közvetlenséggel osztja meg velünk élményeit és gondolatait, mintha csak Regős Bendegúzt hallanánk tehénlegeltetés közben. Az ő egyszerre kíváncsi és félénk tekintete előtt nemcsak a szocializmus építése zajlik, hanem egy másik Magyarország is felsejlik, ahol 1956-tal kapcsolatban páran a hivatalostól eltérő véleményt hangoztatnak, néhányan a Szabad Európa Rádiót hallgatják, és van, aki hittanra jár.

 

Ezekből a nosztalgikusan átlagos pillanatokból összeáll valami borzasztóan titokzatos és hátborzongató krónika, amely 1985 áprilisától egészen halottak napjáig tart, és annak ellenére felforgatja a vidéki kisváros hétköznapjait, hogy az ebből a szempontból tökéletesen működő rendszer totálisan elhallgatja a történéseket. Mindez persze legalább annyira érdekli narrátorunkat és osztálytársait, mint a Csillagok háborúja film, a képregények vagy a Pajtás újságban közreadott slágerlista helyezettjei.

 

Bizonyos lapokon már-már ifjúsági kalandregénybe csöppenünk, mint amilyen például a Vakáció a halott utcában volt, vagy esetleg A párbajtőrös fiú című regény, és ez utóbbi azért is valós lehetőség – tudom, ilyet leírni egy irodalmi mű estében elég különös –, mert narrátorunk szintén vívóedzésekre jár iskola után. A letépett naptárlapok mellett hullák jelzik a múló időt, a rendőrség tehetetlen, felbukkan pár fura alak a városban – de elsődlegesen mi mégiscsak 1985-ben vagyunk, Magyarországon, ahol a dolgozó nép (akkor még a „keményen” jelző nélkül) kereste a boldogságot, és ahol elképzelhetetlen volt bármilyen borzasztóság.

 

Az olvasónak már csak azért is kétségei támadnak a hitelességgel kapcsolatban, mert bizony narrátorunk fantáziája határtalan, nála simán megvalósulhat a NATO atomcsapás, gázszivárgásban egy komplett lakótelep elpusztul, vagy mondjuk veszett kutya találkozik a gyanútlan kisiskolásokkal – azt nem tudjuk meg, mit okoznak a veszett kutyák, de félünk tőlük. Ráadásul „hősünk” ezeket a félelmeit, szorongásait jobbára magában tartja, nem osztja meg senkivel, ezáltal, ha mondhatom, csak még jobban felerősíti azokat. Aztán ott vannak a lányok, akikkel egyelőre még nem kíván mit kezdeni, megmaradnak az imádat szótlan tárgyainak, akiket messziről, titokban, a többi vetélytárs kudarcain örvendezve bámulunk – esélytelenségünk biztos tudatában.

 

Tudom, olcsó közhely, de olvasóként nemcsak a narrátor elcseszett (pedig nem is az) gyerekkorát nézzük, hanem rajta keresztül, mintegy a mögötte felsejlő felnőttkor megvalósult árnyát is, és ebben a pillanatban bizony a magyar értelmiség azon részét látjuk magunk előtt, akik nem tudnak túllépni… Ezt inkább hagyjuk, mert megmondom őszintén, fogalmam sincs, miért írta meg Benedek Szabolcs ezt a regényt; egyedül azt tudom, hogy A kvarcóra hét dallama jó kis könyv, mert egyszerre idézi meg 1985 világát és a lakótelepek hangulatát, valamint van benne misztikum, és nem utolsó sorban egy kis értelmiségi marcangolás, vagy inkább korszakról szóló látlelet. Egyedül a hét dallam hiányzik csak...