Főkép

A rovat egy röpke nyárszünet után ismét újra kezdődik. Bevallom, eredetileg nem így terveztem, de a helyettesítés ötlete nem aratott osztatlan sikert, ezért aztán pihenhettek kicsit a költemények. Jó, nekem is jól esett az üdítő semmittevés, s mivel a versek sem értéktelenedtek, vagy váltak akár avíttabbá az eltelt időben, nagy kár nem esett.

 

Legfeljebb most ismét közösen csodálkozhatunk rá rég elfelejtett, esetleg soha sem ismert költőkre. Szóval gyertek, bátran gyűljetek körém! Lefújom a port a jegyzeteimről, és hivatalosan kihirdetem: Visszatértem!

 

Ferenczy Teréz (1823–1853) költőnő. Apja, bár nemesi család sarja volt, könyvkötőkén dolgozott. A család szerény körülmények között élt, így Teréz irodalommal kapcsolatos tanulmányait önképzés során szerezte. Bár már egész korán foglalkozott a költészettel, mégis pesti tartózkodása döntötte el végleg az útját. Nagybátyjánál, a híres Ferenczy István szobrásznál ismerkedett meg Lisznyay Kálmánnal és Bulcsú Károllyal, valamint az akkori irodalom jeles alakjainak nagy részével. 1849-ben vesztette el bátyját, és sem az ő halálát, sem saját szerelmi csalódását nem volt képes feldolgozni. Állandó búskomorságában végül öngyilkosságot követett el.

 

Néha hajlamosak vagyunk úgy érezni, értéktelenek vagyunk, kevesebbek másoknál. S ilyenkor persze könnyűszerrel megfeledkezünk arról is, mégis vannak olyanok, akiknek az életében fontos szerepet játszunk. A gyerekeink, a szüleink, nagyszüleink, a testvérünk és a szerelmünk, vagy akár csak az állatkáink, akik ránk vannak utalva. A szeretet nem körülírható, és nem azért adják, mert megérdemeljük, hanem azért, mert szerethetőek vagyunk. Nem a világot kell beragyognunk, csak megannyi apró csillagként azt a teret, ahol élünk. 

 

Ferenczy Teréz: Nem vagyok én nap...

 

Nem vagyok én nap, se hold,

Vagyok egy kis csillag,
Mely a sok millió közt
Szemérmesen ballag.
 
Egy szörnyű éjszakának
S az elborult pusztának
Már amilyen, olyan –
Mégis fénye vagyok.