Főkép

Kicsit vonakodtam belekezdeni Karen Joy Fowler legújabb magyarul is megjelent művébe, a Majd` kibújunk a bőrünkből című regénybe, mert volt egy olyan érzésem, hogy ez csak egy lesz a tucatnyi bestsellerből, és nyugodtan olvashatnék ennél jóval komolyabb, fajsúlyosabb alkotásokat is helyette. Aztán mégis belevágtam, és rájöttem, hogy valóban egy bestseller típusú könyvet olvasok, de olyat, ami nemcsak kivételesen profi módon van megírva, hanem ami rendkívül fontos, égető témákat vet fel, és teszi ezt ráadásul meglepően eredeti módon. Emellett könnyen, gyorsan olvasható és befogadható, erősen hat az érzelmekre, ám mégis messze áll a giccstől.

 

Maga a könyv a negyvenes évei környékén járó Rosemary Cooke visszaemlékezése gyermek- és fiatalkorára (mikor még cserfes kislány volt, akinek be nem állt a szája, és a szülei külön megkérték rá, hogy ne beszéljen olyan sokat, csak a dolgok „velejét” mondja el), illetve saját diszfunkcionális és szétesett családjának története (értelmiségi szülők, alkoholista apa, depressziós anya, elkallódott gyerekek és nagyfokú kommunikációképtelenség), ami már magában is érdekes és lebilincselő olvasmány lenne, de az írónő beveti a „bűvész szépséges asszisztensnője” trükköt, amivel eltereli a figyelmünket, és éppen azt leplezi el, ami a lényeg: a dolgok velejét. Természetesen nem akarom lelőni a poént, mert minden bizonnyal sokaknak le fog esni az álla a történet negyede felé járva, mert ami ott kiderül, az teljesen új fényben láttatja majd az eddig olvasottakat, és némi átértékelésre készteti az embert.

 

Rosie-ban egy igazán különleges, és szerethető narrátort ismerünk meg, akinek nem mindennapi gyermekkorából következően igazán különleges élete lett, aki teljesen más szemmel képes látni mind önmagát, mind az egész emberiséget, és aki a benne lévő, hihetetlenül erős elfojtások miatt nemcsak saját magának, de nekünk olvasóknak is csak rendkívül lassan nyílik meg – így aztán az általa elárult legtöbb új információ igazán hátborzongató és megdöbbentő. Ez a lassan adagolt információhalmaz, a  folyton át- és átértékelődő tudásunk adja a Majd’ kibújunk a bőrünkből fojtogató atmoszféráját és keserédes hangulatát.

 

Fowler arra keresi a választ, hogyan hatnak egymásra a különböző személyiségek, mennyire befolyásolja egyik a másikat, mennyire képes az ember saját maga dönteni, hogyan működik és mennyire megbízható az emlékezet, mennyire befolyásolnak a gyermekkorban elszenvedett traumák, meddig terjed a szülők felelőssége és meddig a testvéri hűség, meddig kísértenek a múltbéli hibák és azok mennyire hozhatók rendbe, majd egy emberöltővel később, és a nagy-nagy elkoptatott kérdés: mit teszi az embert emberré? Óva intek azonban attól bárkit is, hogy ezt a néhány kiragadott felvetést olvasva megijedjen ettől a regénytől, mert ezek a kérdések mind-mind belesimulnak a történetbe, a könyv egy pillanatig sem fordul át egyfajta köldöknézegetős elméleti prózába, hanem megmarad egy szerethető, dinamikus, történetközpontú regénynek.

 

A Majd’ kibújunk a bőrünkből megint csak egy olyan könyv, amit szinte bárkinek ajánlanék: azoknak is, akik csak egy (jó értelemben vett) érzelmes történetre vágynak, de azoknak is, akik szeretnének elgondolkodni az általam már érintett kérdések valamelyikén, és akik hajlandóak egy lépés tenni a bestsellerirodalom eme (nyugodt szívvel nevezhetem így) remeke felé.