Főkép

A rovat egy röpke nyárszünet után ismét újra kezdődik. Bevallom, eredetileg nem így terveztem, de a helyettesítés ötlete nem aratott osztatlan sikert, ezért aztán pihenhettek kicsit a költemények. Jó, nekem is jól esett az üdítő semmittevés, s mivel a versek sem értéktelenedtek, vagy váltak akár avíttabbá az eltelt időben, nagy kár nem esett.

 

Legfeljebb most ismét közösen csodálkozhatunk rá rég elfelejtett, esetleg soha sem ismert költőkre. Szóval gyertek, bátran gyűljetek körém! Lefújom a port a jegyzeteimről, és hivatalosan kihirdetem: Visszatértem!

 

Anton Wildgans (1881-1932) osztrák költő, drámaíró. Bécsben született, s ahogyan az elvárható volt, egy régi osztrák jogászcsalád sarjaként maga is jogot tanult a bécsi egyetemen. Innen egyenes út vezetett a bírósági tisztviselő munkakörig. 1911-től független íróként tartotta el magát, de verseit jellemzően irodalmi pályája első éveiben írta. Későbbi munkásságára inkább a színdarabok voltak jellemzőek. Bécs harmadik kerülete a Wildganshof nevet kapta, ezzel állítva emléket személyének és munkásságának. Ismert tény, hogy Albert Drach mentora is volt.

 

Mindent, amit tettünk, és mindent, amit nem, egyszer majd a fejünkre olvasnak. Nos, ha igazán szerencsés leszek, akkor mindkét listámon kevés tétel szerepel majd, és elmondhatom azt is, hogy az egész életem, amin keresztülmentem, csak erősített és épített. Még akkor is, ha ezt akkor nem így éreztem.

 

Anton Wildgans: Utolsó szonett Eadhoz 30.

 

Nem bánt, hogy valami másképp esett,
mint a szerelmi vágy előre szánta,
kezembe szállott egy kedves madárka,
elszállt, sugallván ezt az éneket.

 

Hiszen miatta lett e szűk jelen
– mely az idő árjába folyna vissza –
az eltünő gyönyörtől szűzi tiszta,
örök valóra váló győzelem...

 

Az úton, amely a sírkertbe lép,
földem felé tart holmi szőkeség,
már mosolyogva rám szemet vetett.

 

Hogy mit művelt velem, sohase tudja,
e nimfa, mely faunnal incseleg,
nem volt Ead, de én Pán lettem újra.

 

Fordította: Juhász Gyula