Paradise Lost: The Plague Within (CD)

Az első emlékem az idén tizennegyedik (!) albumával jelentkező Paradise Lostról valamikor a 2000-es évek elejéről való, amikor is egy műsorújság (!) hasábjain éltették őket. A megismerkedésig és a komoly rokonszenv kibontakozásáig azonban még eltelt néhány év, azóta viszont szüntelen az a bizonyos „amint meghallom őket, megszűnik a külvilág” típusú vonzalom.

 

A brit doom/death metal stílusteremtő triója, az Anathema, a My Dying Bride és a Paradise Lost legalább negyed évszázada aktív. Mindhárom formáció igen tartalmas utat járt be: a MDB vezető szerepet töltött be az ismert stílusjegyek alakításában, és némileg a műfaj határait feszegette, az Anathema pedig új tájakra merészkedett, és ott hozta létre sajátos muzikális arculatát. A Paradise Lost volt e hármas fogatból a legbátrabb, leginkább kísérletező csapat. Micsoda kihívást jelentett a Gothic-tól az Iconon át a Hostig, majd a Believe in Nothing és a Faith... után eljutni a legújabb lemezig, a The Plague Withinig! Mielőtt belemennék az anyag kivesézésébe, nézzük, milyen „árulkodó” jelek előzték meg a dalszerzést.

 

A múlt év folyamán nagy izgalommal töltött el, mikor megtudtam, hogy a „true death” egyik skandináv zászlóvivője, a Bloodbath, örök kedvenc zenekarom, az Opeth frontembere, Mikael Akerfeldt leköszönése után a Paradise Lost hangját, Nick Holmes-t invitálta a mikrofon mögé, és vele készült el a valóban gyilok új korong (Grand Morbid Funeral). Mindezt tetézte, hogy a csapat fő dalszerzője, Gregor Mackintosh is új albumon dolgozott a – debütlemezével a gitáros édesapjának emléket állító – Vallenfyre projekttel, amelyben a gitárfenomén hörög és szintén ő írja a zenét.

 

Mindezek után talán nem volt annyira meglepő az anyazenekar aktuális lépése: Nick újra extrém hangjával operál, ahogy a kezdetekkor, s persze tisztán is énekel. Az új zene pedig – mondhatni a korszellemnek megfelelően – karriert átfogó jellegű, az ihletet egészen a kezdetekig visszanyúlva kereső. Vagyis az említett vokálstílus mellett a nyers hangzás, a nyomasztó doomos belassulás, a fejletépő death-es csépelés egyaránt visszakerült a repertoárba, és nem hiányozhat a gótikus, búskomor, lemondó, egyben romantikus hangulat sem, amelynek életre hívását – s így az útmutatást egy újabb irányzatnak – a legtöbben szintén Holmes-ékhoz kötik. Mindezeket (múltidéző benyomásuk mellett) az új megközelítésből és a színvonalas dalszerzésből adódóan, frissnek ható formában alkalmazta a csapat, igazi Paradise Lost módra.

 

 

Az új album dalaiban is Greg összetéveszthetetlen, jellegzetesen melodikus gitárriffjei és Nick ezer közül felismerhető hangja jelenti a fő vonzerőt. Amellett, hogy örvendetes dolgokat művelnek zeneiség és dallamok tekintetében a zenészek, hozzá tartozik az összképhez a szinte tapintható világvége hangulat és totális elidegenedés is. Tehát nem ajánlott túlzottan komolyan venni Nick szavait, inkább a művészi érték és az elvont hangulat-teremtés oldaláról érdemes közelíteni a produkcióhoz, ami így roppant megnyerőnek és tetszetősnek bizonyul.

 

Az iménti figyelemfelkeltés kiemelten vonatkozik a „Beneath Broken Earth” című tételre, amely a valaha született legdoomosabb PL témát rejti, és természetesen hátborzongatóan zseniálisra sikerült. A fogós dallamok terepén a megint csak nem épp a legderűsebb fajtából való „No Hope In Sight” az egyik éllovas, továbbá megemlítem az iménti mellett másik személyes kedvencemet, a „Victim Of The Past”-et, amelyben Holmes mester a lebegős részeknél csúcsformában énekel, a hömpölygő zúzdára durva hörgéssel válaszol, továbbá a dal zöme kapott némi szintis aláfestést, ami által plusz drámaiságot nyert.

 

A lemez atmoszféráját kiválóan visszaadó borítót Zbigniew M. Bielak lengyel művész készítette. Ő jegyzi például a legújabb Mayhem és a napokban megjelenő Ghost album illusztrációját is. Magával ragadó munkáira általánosságban jellemző az okkult, pokoli, démoni tematika és a pásztázó szemet nyugodni nem hagyó részletezettség.

 

Összefoglalva tehát, a Paradise Lost bizonyosan már sosem tesz olyan kockázatos lépéseket, mint a ’90-es években (a korszak sajátos izgalmasságát visszahozni pedig lehetetlen vállalkozás lenne), de emellett újra és újra megbízhatóan hozza a zenekar a maga egyedi komorságában fogant, minőségi lemezeket, ezúttal a szokásosnál kicsit zordabb, és a korai vívmányokhoz jobban visszanyúló formában. Alig várom, hogy mindezt október végén élőben is megtapasztaljam!

 

 

Az együttes tagjai:

Nick Holmes – ének

Gregor Mackintosh – gitár, billentyűsök

Aaron Aedy – gitár

Stephen Edmondson – basszusgitár

Adrian Erlandsson – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. No Hope In Sight

2. Terminal

3. An Eternity Of Lies

4. Punishment Through Time

5. Beneath Broken Earth

6. Sacrifice The Flame

7. Victim Of The Past

8. Flesh From Bone

9. Cry Out

10. Return To The Sun

 

Diszkográfia:

Lost Paradise (1990)

Gothic (1991)

Shades of God (1992)

Icon (1993)

Draconian Times (1995)

One Second (1997)

Host (1999)

Believe in Nothing (2001)

Symbol of Life (2002)

Paradise Lost (2005)

In Requiem (2007)

The Anatomy Of Melancholy (live) (2008)

Faith Divides Us – Death Unites Us (2009)

Draconian Times MMXI (live) (2011)

Tragic Idol (2012)

The Plague Within (2015)