Főkép

A rovat egy röpke nyárszünet után ismét újra kezdődik. Bevallom, eredetileg nem így terveztem, de a helyettesítés ötlete nem aratott osztatlan sikert, ezért aztán pihenhettek kicsit a költemények. Jó, nekem is jól esett az üdítő semmittevés, s mivel a versek sem értéktelenedtek, vagy váltak akár avíttabbá az eltelt időben, nagy kár nem esett.

 

Legfeljebb most ismét közösen csodálkozhatunk rá rég elfelejtett, esetleg soha sem ismert költőkre. Szóval gyertek, bátran gyűljetek körém! Lefújom a port a jegyzeteimről, és hivatalosan kihirdetem: Visszatértem!

 

Christian Otto Josef Wolfgang Morgenstern (1871 –1914), német költő, író, műfordító. Jogot, filozófiát, közgazdaságtant hallgatott a berlini egyetemen, miközben műfordításból és újságírásból tartotta el magát. Tüdőbajban szenvedett, s ennek kezelése érdekében gyakran utazott Norvégiába, Svájcba és Olaszországba is. Verseit eredetileg önmaga és barátai szórakoztatására írta, ám abszurd groteszkjei mégis világhírűvé tették. Jellemző rájuk a rendkívüli nyelvi fantázia, játékosság, humor, miközben könyörtelen kritikát fogalmaz meg a kispolgári élettel szemben is.

 

Szerintem mind voltunk már olyan helyzetben, hogy csak álltunk, ácsorogtunk egy helyben, és miközben mi megkövültünk, az agyunk lassan újra indult. Próbált értelmet találni a helyzetben, de hosszú pillanatokig nem lelte semerre, szóval úgy döntött, ez és itt most nem történhet meg. Nem vele! És mégis, be kell látnunk, ami ellen minden idegszálunk tiltakozik, az bizony a valóság. Még akkor is, ha egy ló áll a küszöbünkön.

 

Christian Morgenstern: Ló

 

Tanár úréknál csöngettek. A Marcsa

felnéz. A tepsiben a harcsa

rotyog. Ki lehet az ilyenkor?

Ló áll az ajtó előtt.

 

Ajtó riadtan visszacsap, kilincs dermedve, görbén

a szakácsnő hökkenve áll. Az istenért mi történt?

Mint látomás, a nagy leány kilép, lábán papucs.

Mindenki az előszobába jön.

 

„Bocsánat”, - szól a Ló, mint ki zavarni restel –

„a lakatosműhelyből küldött... izé... a mester...

Én voltam tudniillik, aki csütörtökön

felhozta a zongorakulcsot...”

 

Tizenkét ember és egy eb

 állnak, mint a kisértetek

- a kisfiú nagyot rikolt -,

állnak, gyökeret verten.

 

A Ló, látván, hogy meg nem értik,

fejét búsan lehajtja térdig,

s szelíd mosollyal, mint a vértanuk

indul a lépcsőn lefelé.

 

Tabló. - Keresvén e tünet okát,

tanár úr összehúzza homlokát

s szól megfontoltan: „Véleményem ez -

a dolog merőben valószínűtlen.”

 

Fordította: Karinthy Frigyes