Főkép

Hogyan lesz egy science fiction regényből kortárs posztmodern irodalom? Első lépésként szükség van egy olyan narrációs módszerre és stílusra, ami könnyedén beilleszthető a kortárs próza világába, a megszokottól eltérő elbeszélőmóddal és mondatokkal. Aztán nem árt, ha a sci-fi elemek minimálisak, semmi durván elképzelhetetlent ne vegyünk a keverékbe, mert bizony az idő előre haladásával szinte biztos, hogy akármennyi kütyüt és trendet is jósoljunk meg előre, a legtöbben azon fognak mosolyogni, ami egyszerű fantazmagóriának hat. A legjobb, ha valami közeljövős helyszínt választunk, abból nem lehet probléma, sőt, ha jól ráérzünk a körülöttünk lévő folyamatokra, akkor még akár sok dolog be is jöhet. A cyberpunk különösen jó erre, persze már ha levesszük a mára elképzelhetetlen részeit, és arra fókuszálunk, ami szemmel láthatóan illeszkedik az olvasók világába. Mindezek után öntsük nyakon az egészet épkézláb cselekménnyel, amivel ki tudjuk húzni úgy kétszáz oldalig. Az persze már csak az író kvalitásán áll, hogy ezt a gyakorlatban hogyan hozza össze.

 

Valami ilyesmi lebeghetett William Gibson szeme előtt, amikor megírta 1993-ban a Virtuálfényt. A Sprawl-trilógia (benne a kultikus Neurománccal) után, amikor látszott, hogy itt bizony nem lesznek mindent uraló zaibacuk, az ember agyát pépesítő JÉG, valamint lepukkadt űrállomásokon élő ezrek, a cyberpunk pápa gondolt egyet, és inkább a belátható közeljövőbe helyezte az új regénye cselekményét – valamikor nem sokkal az ezredforduló utáni évtizedbe. Ha Gibson nem lenne annyira érdekes és ötletgazdag szerző, mint amilyen, akkor bizony a regény mára könnyen nevetségessé válhatott volna, de csodák csodája, épp az ellenkezője történt, a könyv sokkal frissebbnek hat, mint amilyen lehetett akár húsz évvel ezelőtt is.

 

Ennek az oka egyrészt pont az, hogy a világ beérte Gibsont. A könyv cselekménye egy ellopott szemüveg körül bonyolódik, amit úgy képzeljünk el, mint egy otromba Google Glasst. Gibson közeljövőjének Amerikája még nem az a végtelenül széttöredezett állam, amit Neal Stephenson figurázott ki a Snow Crashban ugyanebben az évben, de már látszik, hogy a kormányzatoknak nem sok beleszólásuk van a gazdaság – és így a helyi politika – szintjén. A technika és technológia fejlődött, de nem olyan arcbamászóan, mint a Neurománcban (persze a helyszín nem is Chiba City Japánban, hanem az USA Nyugati-partja: aki járt már ezeken a helyeken, vagy látott riportokat róluk, az érti a különbséget, hisz előbbi már ma úgy néz ki, mintha 2050-ből került volna a jelenbe), a két főhős, a magánzsaru Rydell – nem magánnyomozó, hanem egy őrzővédő vállalat alkalmazottja – és a biciklis futár Chevette is ugyan nap mint nap érintkezik a modern kor vívmányaival, legyenek azok műholdas irányítású rendszerek vagy pehelykönnyű, ám hihetetlen erejű anyagok, mégse érezzük azt a technofétist, ami áthatja a legtöbb cyberpunk történetet. A Virtuálfény szereplői olyan természetességgel viszonyulnak a környezetükhöz, mint mi az okostelefonokhoz, a Facebookhoz vagy a drónokhoz, és éppen ezért nem érezni túlhaladottnak a könyvet. Persze nem találtunk még ellenszert az AIDS-re, és sok egyéb ötlet sem valósult meg a könyvből, ennek ellenére közelebb érzi magához az ember ezt a be nem teljesült jövőt, mint egy Sprawl-trilógiát.

 

Ami miatt pedig Gibson könyve mindenképpen érdekes darab, az a narráció és a stílus. Azt szokták mondani, hogy a cyberpunk a posztmodern sci-fi, és merem állítani, hogy a Virtuálfény remekül meg is mutatja ezt. Nem azért lesz posztmodern, mert olyan témákkal foglalkozik, ami ennek az iránynak a sajátja – ember-gép kapcsolat, szétszakadó társadalom stb., amik persze benne vannak a könyvben –, hanem az, ahogy a narráció is széthullik, fragmentálódik, akárcsak a posztmodern prózában. Egyszer egy Gibson-novellán – „Egy hologramrózsa szilánkjai” – keresztül magyarázták el nekem a posztmodern egyik jellegzetességét, és azt kell mondjam, ez erre a szövegre is igaz: az idősíkokban való ugrálás, a sokszor különös logikai lánc mentén felfűzött gondolatok, a szereplők nyelvezete, a világ bemutatása, ez mind izgalmas és kimozdítja az olvasót a komfortzónájából. Persze nem ártott volna, ha izgalmasabb, de legalább is érdekesebb történetet sikerül összeeszkábálni a regényhez, mert ez a narráció amúgy is megnehezíti a bevonódást, hát még egy ennyire kisstílű sztori esetén. De azért csavar itt is van bőven, csak bírjuk ki, amíg eljutunk odáig.

 

Emlékeim szerint ugyan nekem már tinédzserkoromban is tetszett valamennyire a könyv, de valószínűleg azért a gördülékenyebb fordítás is sokat hozzátett az élvezhetőséghez. Aki eddig is szerette Gibsont, az örülhet, hogy végre megfelelő formában veheti kézbe a regényt, aki viszont csak most ismerkedne a szerzővel, az ne dőljön be a fülszövegnek, ez ugyanis nem egy sodró bűnügyi történet, hanem inkább egy kicsit zavaros tabló egy félig megvalósult jövőről. Aminek szerintem csak örülhetünk.

 

Részlet a regényből