Főkép

Az idei könyvheti újdonságok között bukkantam erre a novelláskötetre, főként a borítója tetszett meg – a Libri Kiadó mostanában nagyon igényes külsejű könyvekkel ajándékoz meg minket –, de igazából a fülszövege volt az, ami rabul ejtett. Még sosem találkoztam ehhez foghatóval, mert ez a fülszöveg olyan, mint egy élő ember, aki beszél hozzánk: „Igazság szerint nem vagyok a helyemen. Mint úgy nevezett fülszövegnek, alkalmazkodnom kellene a könyvhöz, de ez egyáltalán nincs ínyemre.” S amikor belelapoztam, láttam, hogy az „Előszó” is hasonló stílusban szól hozzánk (és akkor ne is beszéljünk a könyv közepén található „Utószó”-ról). Mindezek után rögtön tudtam, hogy a könyv hátsó belső borítójáról, az olvasószemüvege fölött huncutul ránk pillantó – s engem szegény elhunyt Szakácsi Sándorra emlékeztető – Forgách András valami szürreálisat alkotott nekünk.

 

Kezdjük rögtön az első történettel, csak hogy érzékeltessem a fent említett szürrealitást. „Kivégzés” a címe, na de mi is ebben a szokatlan? Van egy halálraítéltünk, aki minden áldott este megkapja az utolsó vacsoráját (sült csirke hasábburgonyával és uborkasalátával, de olykor tévedésből kétnapos parizert adnak, majonézes burgonyasalátával), mindig jön a gyóntató pap (aki már-már magától nyúl a cukorkás dobozához – szájszagát palástolandó); és persze elmaradhatatlan a harmadnaponta érkező borbély is. Na mármost a mi kis halálraítéltünk egyik éjjel azt álmodja, hogy szabad, s ez a tény annyira sokkolja, hogy fel is riad „rémálmából”. Ugye nem szükséges ecsetelnem, mi ebben az abszurd?

 

Haladva tovább a történetekben, találkozhatunk olyan besúgóval, aki önmaga is besúgó (ez akár már egy krimi novella alapja is lehetne), s nem akárkire állítják rá: épp arra az illetőre, akivel őt figyeltetik meg. Romantikus lelkületűek örömére részesei lehetünk egy spontán románcnak – a kínai mosószalonban. De belepillanthatunk forgatásokba is: az egyikben a főhős hajléktalant játszik, s emiatt meggyűlik majd a baja a hatóságokkal, a másikban meg valójában nem is halad előre a forgatás... Mint láthatjuk, az abszurd novellák témáját illetően eléggé széles a paletta: kiállítás szervezés, egyetemi felvételi, színházi előadás, bonyodalom egy állítólagos önarckép körül (főhősünknek mindenki azt bizonygatja, hogy nagyon jól sikerült kép, de ő maga – és csakis ő – tudja, hogy mást ábrázol).

 

Ha most visszapörgetem magamban, hogy mi mindenről olvastam és ki kellene egyet emelni, akkor a „Jósnő” címűre tenném a voksomat. Ennek a hangulata fogott meg a leginkább, illetőleg az örökös vesszőparipám, az egyes szám első személyű elbeszélő-mód is közelebb hozta hozzám. Pedig – ha lehet ennél a kötetnél egyáltalán ezt mondani – talán ez volt a legképtelenebb történet: a már fentebb említett hajléktalan szerepet játszó (egyébiránt nem színész) főhősünk párhuzamos világ(ok)ba csöppent, így egyazon időben volt a forgatáson, a jósnőnél, későbbi időpontban, de ugyanazon napon teniszezett a barátjával/üzlettársával, „közben” az egyetemen megtartotta az előadását, s nem mellékesen összehozott még egy kihagyhatatlan (majdnem) dupla randit.  Miközben olvastam, egyre inkább kerekedett a szemem, játszottam a „hitetlen Tamást” (joggal), „ó, hát ez úgyis csak fikció”, gondoltam (mert én azért általában jobban kedvelem azokat a történeteket, amelyek valósnak tűnnek, sokszor bele is esem abba a csapdába, hogy mindent elhiszek a szerzőnek). De szkeptikusságom ellenére mindvégig azt éreztem, hogy mégiscsak jó érzés ezt olvasni, szinte röpültek a sorok a szemem előtt, hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mi jöhet még.

 

Összességében változatos, olvasmányos, a szürrealitása miatt többnyire könnyed hangulatú történetekről olvashatnak azok, akik Forgách András legújabb kötetét a kezükbe veszik – szívesen ajánlom tehát mindenkinek, akit megfognak a különös novellák. Nem fognak csalódni.