Főkép

„A hópelyhek vattapamacsok módjára táncoltak a lámpa fényében. Céltalanul, nem tudták, felfelé vagy lefelé tartanak-e, csak hagyták, hogy magával sodorja őket a pokoli, jeges szél, amely a sötétbe burkolózó Oslo-fjord felől fújt. A hó és a szél együtt kavargott a kikötő éjszakára lezárt raktárépületei között. A szél végül megelégelte a keringőzést, és a fal mellett megvált táncpartnerétől. Ott, ahol a száraz porhó összetorlódott a férfi cipője alatt, akinek az imént eresztettem golyót a mellkasába és a nyakába.”

 

Így kezdődik Jo Nesbø regénye. Ami szokatlanul rövid, ám szerintem éppen így jó. Nincs benne semmi, aminek nem kéne ott lennie, és nem hiányzik belőle semmi, ami nincs benne. Rövid, tömör, és éppen ezzel vág gyomorszájon úgy istenesen. Mert ezt teszi. Legalábbis velem ezt tette. És nem elsősorban azzal, amiről, hanem azzal, ahogy szól. Illetve amik eszembe jutottak olvasás közben. Például Rómeó és Júlia gyönyörűen tragikus szerelmi története. Meg a Sin City film noir-szerű, komor, rideg, fekete-fehér képi világa. Sőt, még Georges Simenon lélektani-filozofikus hangulatú regényei is. Mintha mindez ott lenne Nesbø szokatlan történetében, mégpedig úgy, ahogy talán csak ő tudja összerakni.

 

De milyen már, hogy egy bérgyilkost választ főszereplőnek? Aki ráadásul félénk. És diszlexiás. Viszont szeret olvasni. Meg filmet nézni, bár ez utóbbit nem annyira, mint olvasni. Foglalkozását tekintve pedig azért az, ami, mert – saját bevallása szerint – semmi másra nem alkalmas. Legalábbis semmi másra, amiért hasznát tudnák venni egy bűnszövetkezetben. Márpedig ő ott akar érvényesülni. Hogy mennyire önszántából, és mennyire a csillagok szerencsés vagy szerencsétlen együttállása miatt, abba most nem mennék bele. A lényeg, hogy ez így jó neki, mert legalább, ha csak egy kicsit is, de tartozik valahová. És végre jó valamiben.

 

A neve egyébként Olav. Csak így, egyszerűen Olav. Mintha neki még rendes név se jutott volna. De legalább az ő nézőpontjából látjuk a dolgokat. Kicsit olyan, mintha benne lennénk a fejében. Azonosulni viszont nem tudunk vele. Talán még kedvelni se tudjuk. Legalábbis eleinte. Aztán megismerjük, merthogy Nesbø azt akarja, hogy megismerjük. Őt, a múltját és a jelenét is. Azonosulni ugyan még mindig nem tudunk vele, de elkezdünk érdeklődni iránta. Úgy látjuk a világot, ahogy ő, úgy gondolkodunk, ahogy ő, azt érezzük, amit ő, mégsem tudunk igazán közel kerülni a társadalom perifériájára szorult figurához. Mert Nesbø nem akarja, hogy közel kerüljünk hozzá. De azt megengedi, hogy rokonszenvet és talán némi szánalmat érezzünk iránta.

 

De mivel is éri el, hogy azt tegyük, amit ő akar? Leginkább a zaklatott narrációval, ami hol megdöbbentően tárgyilagos és szenvtelen, máskor viszont tele van szenvedéllyel. Amikor kell, rövid, pergő, nem ritkán egyszavas mondatok jönnek szembe, mintha egy sorozatlövésre alkalmas fegyver köpné magából őket, máskor, amikor a helyzet úgy kívánja, hosszabb, többszörösen összetett mondatok hömpölyögnek a lapokon, akár a sebek nyomán kibuggyanó majd elfolyó vér.

 

A Vér a havon kétségtelenül jól sikerült, rendkívül hatásos alkotás, mégsem gondolom vagy mondom, hogy ez a legjobb Jo Nesbø regény, amit olvastam, mert nem az. Már csak azért sem, mert igazából nem is regény, sokkal inkább kisregény, ami tele van reménytelenséggel, keserűséggel és világfájdalommal. Akár egy segélykiáltás…

 

Részlet a regényből