Főkép

Fülszöveg:

Egy titok, amely mindent megváltoztat, és a múlt, amely baljós árnyként telepszik a jelenre...

 

Penn Cage, Natchez polgármestere mindent, amit becsületről és kötelességről tudni kell, az apjától, a közösség tisztelt, szeretett orvosától tanult. Tom Cage-et azonban egy nap gyilkossággal vádolják meg. Az áldozat az orvos egykori munkatársa, egy nővér, akivel az 1960-as években dolgozott együtt. Az idő tájt, amikor Mississippi államot valósággal lángba borította a feketék és fehérek közt izzó gyűlölet. Penn eltökélt szándéka, hogy megmentse az apját, ám úgy tűnik, az idős férfinak esze ágában sincs feltárni a múltját, még a saját érdekében sem. Mintha valaki mást akarna megóvni a bajtól...

 Az orvos ügyének szálai egy könyörtelen, a Ku-Klux-Klanból kivált szervezet legbefolyásosabb és leggazdagabb tagjaihoz vezetnek. Penn-nek, miközben a negyven évvel ezelőtti véres nyomokat követi, élete legnagyobb kérdésében kell döntenie: az apja vagy az igazság mellé álljon?

 

Greg Ilesnak, a New York Times bestsellerszerzőjének várva várt, nagy visszatérése ez a regény, amely a múlt és a jelen bűnökkel, hazugságokkal és titkokkal teli szövevényében váratlan, izgalmas és sokszor megdöbbentő fordulatokkal ejti rabul az olvasót. Penn Cage és családja története a trilógia következő kötetében, A Csontfában folytatódik.

 

Részlet a regényből:

1. fejezet

 

Albert Norris néhány ütemet énekelt a bluesénekes Howlin’ Wolf Natchez Burnin’ című dalából, hogy ne kelljen hallgatnia a boltja hátsó helyiségében szeretkező pár hangjait. Az elülső ajtót bezárták. Elmúlt hét óra, az utcákon egy lélek sem járt. A mai nap azonban minden volt, csak megfelelő nem. Albert megpróbálta megakadályozni a légyottot azzal, hogy felkapcsolta a villanyt az oldalsó szobában, ahol hét közben zongoraórákat adott – még egy fiút is küldött, hogy figyelmeztesse a férfit, maradjon távol a bolttól –, de a szerelmespár tudomást sem vett a figyelmeztetéseiről, és mégis eljött. Egy hete szervezte meg a randevújukat, amikor is rejtjeles üzenetet küldött a spirituálékról szóló rádióműsorában, ez volt a bevett módszere. Ám a szerelmeseket, akik – ha szerencsések voltak – csak havonta kétszer látták egymást, nem ijeszti el az ablakból kivilágló, figyelmeztető fény, még akkor sem, ha az életük forog kockán.

Először a fehér nő érkezett meg, halkan kopogtatva a sikátorra nyíló ajtón. Albert megpróbálta gyorsan elküldeni onnan – a fehéreknek az elülső ajtót kellett használniuk –, de ő nem volt hajlandó megmozdulni. Megrémülve attól, hogy egy járókelő megláthatja, Albert beengedte. Mary Shivers sovány, fehér tanárnő volt – több hormonnal, mint ésszel megáldva. Még mielőtt Albert megdorgálhatta volna, hallotta, hogy az oldalsó ajtó kinyílik. Pillanatokkal később a százkilencven centiméter magas Willie Hooks nyomult az üzletbe. A nagydarab ács öt dollárt nyomott Albert kezébe, a nőhöz futott, az egyik karjába kapta, és a bolt hátuljába vitte. Albert követte őket, kétségbeesetten próbálva az értésükre adni, hogy feldühödött fehér férfiak látogatták meg aznap délután, de Hooks és a tanárnő rá sem hederítettek. Három másodperccel azután, hogy rávágták az ajtót, Albert hallotta, ahogy épp megszabadítják egymást a ruháiktól. Egy pillanattal később a nő felsikoltott, majd az öreg kanapé rugói a hátsó szobában dalra fakadtak.

– Öt perc! – kiáltotta Albert az ajtón keresztül. – Öt perc múlva berúgom ezt az ajtót. Nem fogok maguk miatt meghalni!

A pár nem törődött vele.

Albert káromkodott, és a kirakat felé ment. A Third Street áldottan néptelennek látszott, de öt másodpercen belül feltűnt John DeLillo seriffhelyettes járőrkocsija, lépésben haladva. Sav öntötte el Albert gyomrát. Azon tűnődött, hol parkolhat a tanárnő. DeLillo seriffhelyettes még Willie Hooksnál is nagyobb volt, a haragja pedig félelmetes. Albert úgy tudta, legalább négy feketét ölt meg, és számtalan másikat vert meg botokkal, telefonkönyvekkel és egy hegyes szögekkel kivert bőrszíjjal.

Nagy John járőrkocsija megállt az utca közepén. Busa feje kihajolt a kocsiból, hogy Albert kirakatát fürkéssze. A férfi nem látta a seriffhelyettes szemét, mert az tükrös lencséjű napszemüveget viselt, de tudta, mit keres DeLillo. A Concordia megye körözötteit tartalmazó lista élén ma este Pooky Wilson neve állt. A fiú alig töltötte be a tizennyolcat, és azzal nyerte el ezt a kétes értékű megkülönböztetést, hogy lefeküdt a megye egyik leggazdagabb emberének tizennyolc éves lányával. Mivel majdnem egy éve dolgozott Albert üzletében, Pooky természetesen Alberthez rohant, amikor megtudta, hogy a Klan és a rendőrség – ami gyakran egy és ugyanazt jelentette – átfésüli érte a megyét. Tudva, hogy a helyi „igazság” Pookynak egy magas fát és egy rövid kötelet jelentene, Albert elbújtatta a fiút a rejtekhelyre, amelyet az idényjelleggel árult, illegális whisky számára készített. Az elmúlt két órában Pooky egy spinétorgona szekrényében bújt meg Albert műhelyében. A fal mellett álló darab legalább kétmázsásnak tűnt, de az üreges házban elfért egy teljes rakomány csempészett pálinka, és szükség esetén még egy ember is. Alatta nyílt egy csapóajtó, hogy vészhelyzetben a csempészárut ledobhassák (ez egy földbe ásott búvóhelyre vezetett), de mivel a hangszerbolt betonlábakon állt, Pooky csak sötétedés után használhatta menekülésre.

Albert felemelte a kezét, és jól láthatóan rázta a fejét DeLillo seriffhelyettes felé, jelezve, hogy színét sem látta az alkalmazottjának. Néhány bénult másodpercig Albert aggódott, hogy DeLillo bejön újra kikérdezni őt, és ezt nem úszná meg anélkül, hogy a nagydarab seriffhelyettes berúgná az egyetlen ajtót, amely elválasztaná őt a hangosan közösülő pártól, és az vagy DeLillo, vagy Willie Hooks halálát jelentené. Ha Willie megölné a seriffhelyettest, az szinte beláthatatlanul kegyetlen következményekkel járna. Hála az égnek, néhány szörnyű másodperc után Nagy John intett és továbbhajtott. Az Albert mellkasát satuba fogó láthatatlan abroncs engedett valamelyest a szorításából, és a férfinak eszébe jutott, hogy lélegezzen.

Azon tűnődött, hogy Pooky milyen állapotban lehet. A bolond fiú az orgonában ült, amikor a barátnője apja és egy Frank Knox nevű Klan-tag berontott a boltba, átkozva Albertet azért, hogy „fajkeveredést segít elő”, és azzal fenyegették őt, hogy megölik, ha nem adja elő Pooky Wilsont. Albert összeszedte minden bátorságát, és Lucifer őszinteségével hazudott; ha nem így tesz, már ő és Pooky is halott lenne.

Miközben az ágyrugók az üzlet hátuljában daloltak, Albert úgy imádkozott, mint azelőtt soha. Azért fohászkodott, hogy a Klan nehogy valakivel figyeltesse az üzletét. Imádkozott, hogy Willie és a tanárnő hamar végezzen, minden gond nélkül távozzanak, és mielőbb besötétedjen. Ha ezek bármelyike nem adatik meg, az mindnyájuk végét jelentené – talán a fehér nőét nem.

A kanapérugók körülbelül az egyvonalas e hang magasságában nyögtek, így Albert a kíséretükhöz igazította a hangját. – Kétszáz, bizony, táncolva ment – énekelte, ahogy elhaladt a bemutatóterem zongorái között –, nevetve, dalolva. – Már kifogyott a versszakokból, így saját maga költött néhányat, leírva azt a tragikus tüzet, ahol minden bizonnyal a halálát leli, ha épp nem a haditengerészet kötelékében szolgál. – Ó, Uram, kétszázan ropták ott, nevetve, dalolva. – A műhelyébe lépve az orgona mellé ült, felvett egy alkatrészt, és úgy tett, mintha dolgozna rajta. – Az ördög lángsírjában kétszázan vesztek oda.

Miután gyorsan hátrapillantott a kirakatüvegre, megkopogtatta a hangszert, és így szólt: – Hogy vagy odabenn, Pook?

– Nem jól. Mindjárt bepisilek, Mr. Albert.

– Vissza kell tartanod, fiam. És eszedbe se jusson felemelni azt a csapóajtót! Valaki megláthatja, hogy a földre pisilsz.

– Lélegezni sem tudok. Nem szeretem a szűk helyeket. Nem engedhet ki egy percre? Olyan érzés idebenn, mint egy koporsóban.

– Bőven van odabenn levegő. Az a szűk hely az egyetlen, ami miatt nem kerülsz koporsóba ma este.

Albert úgy hallotta, mintha valami anyagféle elszakadt volna. Majd az orgona billentyűzete alatti rácsos orgonaszekrény egy darabját elhúzták, és egy szem jelent meg a lyukban. Úgy nézett ki, mint egy csónak alján tátogó törpeharcsa szeme.

– Ne tépd azt a posztót! – szólt rá Albert.

A szem eltűnt, és két sötét ujj vette át a helyét. – Fogja meg a kezem, Mr. Albert! Csak egy percre.

Elszorult torokkal Albert kinyújtotta a kezét, és mutatóujját Pookyéba akasztotta. A fiú úgy kapaszkodott, mintha Albert lenne az egyetlen dolog, ami még a földhöz köti.

– Van még valaki a boltban? – kérdezte Pooky.

– Willie Hooks. Nemsokára elmegy. Most figyelj! Amint besötétedik, felkapcsolom a villanyt a bemutatóteremben, és zongorázni kezdek. Az minden, esetleg figyelő szemet magára von majd. Amikor jól belejövök, nyisd ki azt a csapóajtót, és ereszkedj le a lyukba. Ha úgy tűnik, tiszta a levegő, menj két háztömbnyire az özvegy Nicholsné házához. ő elrejt a padlásán holnapig. Amikor már úgy vélem, hogy megfelelő az időpont, felveszlek a kisteherautómmal, és a brookhaveni vasútállomásra viszlek. Onnantól az illinois-i vonat egyenesen Chicagóba megy. Érted?

– Ja. Mivel fizessek? Az ember nem vonatozhat ingyen.

Albert odahajolt, és öt húszdolláros bankjegyet csúsztatott át az orgona alatt.

– Tűrd a gatyádba, fiam! Ez majd beindítja az életedet Chicagóban.

Pooky elképedésében füttyentett egyet az orgonaszekrény belsejében. – Tényleg megúszhatjuk, Mr. Albert? Azok a fickók biztosan meg akarnak lincselni.

– Meg fogjuk úszni. De nem is lennénk ebben a slamasztikában, ha hallgattál volna rám. Megmondtam neked, hogy az a lány csak az apjának akar bizonygatni valamit azzal, hogy kikezdett veled.

Pooky nyöszörgött, mint egy ijedt kutya.

– Nem tehetek róla, Mr. Albert. Szeretem Katyt. ő is szeret engem.

Úgy tűnt, a fiú már alig tudja tartani magát. Albert a fejét csóválta, majd felkelt, és visszatért a bemutatóterembe, újból úgy harsogva a bluest, mint egy egyedül dolgozó, unatkozó ember.

Még 1955-ben találkozott Howlin’ Wolffal az egyik legnépszerűbb bárban, amikor a zenész feketékkel dolgozó színházakban játszott. Wolf billentyűse beteg volt, így a bár tulaja elhívta Albertet a boltjából, hogy helyettesítse. Albert az évek során így találkozott a legtöbb hírességgel. Előbb-utóbb mindnyájan áthaladtak Ferriday-en, mivel olyan közel feküdt a Mississippi folyóhoz és a 61-es országúthoz. Ray Charles, Little Walter, B. B. King, még maga Muddy Waters, a „chicagói blues atyja” is. Akárcsak a fehér fiúk. Albert jó néhány közbeiktatott zenei frázist tanított Jerry Lee Lewisnak zongorán. Néhány fekete fellépő megpróbálta magával csábítani Albertet, de ő egyvalamit megtanult, ahogy figyelte a boltjában megforduló zenészeket: a vándor életmód gyorsan megtöri az embert – különösen a feketéket.

Hátul a fehér nő felsikoltott. Albert imádkozott, hogy éppen most senki se menjen át a sikátoron. Willie keményen megdolgozta. Mary Shivers öt éve házas volt, két gyermekkel, de ez nem volt elég, hogy otthon tartsa. Két hónapja beszélgetni kezdett Willie-vel, amíg a férfi a szomszéd házán dolgozott. Nem sokkal utána Willie megkérte Albertet, hogy szervezzen meg egy találkozót valahol. Ez többnyire így ment. A pár fekete tagja megkérte Albertet, hogy szervezzen légyottot. Lehetett a férfi, de akár a nő is. Néhányszor az évek során egy különösen merész fehér nő szervezett meg egy randevút a boltban, valamilyen általa megvett egyházi ének kottája fölött suttogva. Albert a legtöbbjüknek kelletlenül ugyan, de segített. Ahogy az az üzletembereknél szokás. Kielégített egy szükségletet. Egy igényt. És az Úristen volt a megmondhatója, igény volt egy helyre, ahol fekete és fehér szerelmespárok fürkésző tekintetektől távol találkozhattak.

Albert szervezett a pároknak néhány helyet, ahol titokban, a boltjától távol találkozhattak. Ha azonban a pár fehér fele valóban érdeklődött a zene iránt – és elég készpénze volt –, Albert alkalomadtán engedett egy-egy sietős randevút az üzlet hátuljában. A haditengerészetnél töltött időből jött az ötlet, hogy a rádióműsorát használva szervezze meg a találkozókat. Csak szakács volt – körülbelül ennyit engedtek az embernek a második világháborúban, ha feketének született –, de egy fehér tiszt elmondta neki, hogyan használtak a britek egyszerű kódokat a zenés műsorok alatt, hogy üzeneteket küldjenek a francia ellenállás harctéren lévő ügynökeinek. Egy bizonyos dalt játszottak, vagy egy verset idéztek, és a különböző alakulatok tudták, a jelzés mit jelent. Robbantsák fel ezt vagy azt a vasúti hidat, vagy lőjék le azt a német tisztet. A vasárnapi, spirituálékról szóló műsora révén Albert könnyedén küldhetett kódolt üzeneteket a pároknak, akik alig várták, hogy hallják a találkozó időpontját. És mivel a fehérek ugyanolyan könnyen megtalálhatták a műsorát, mint a feketék, a rendszer szinte tökéletesen működött. Minden tiltott párkapcsolatban lévő személynek megvolt a külön dala, és mindegyik ismerte a partneréét. Saját műsora lemezlovasaként Albert mondhatta: „A következő vasárnap hét órakor egy összeállítást fogok játszani: a Mighty Clouds of Joy Steal Away to Jesus című dalát, amelyet a Dixie Hummingbirds He Cares for Me című örökbecsűje követ. Jóságos ég, nincs is ennél jobb.” És tudták.

Ennyire egyszerű volt az egész.

A kanapérugók szaporábban nyekeregtek, majd hirtelen abbamaradt minden zaj, amint Willie egy bűnös szenvedélyével azt kiáltotta: „Jézusom!” Egy pillanattal később a padlódeszkák megnyikordultak Willie száz kilója alatt. Albert nem tudta, hogyan állta az a sovány tanárnő a sarat, de még valamit megtanult az évek során: egy nő testfelépítése semmit sem számított; a belső éhsége határozta meg, milyen volt az ágyban. Egyes fehér nők, akiket már látott ilyen alkalmakkor a boltjában, farkaséhesek voltak, és ebbéli vágyukat soha semmi sem elégíthette ki.

Albert csoszogást hallott, majd kinyílt az ajtó. Willie Hooks állt ott, ingujjával törölve az izzadságot a homlokáról. A tanárnő úgy festett, mint aki éppen az imént futott egy nagyot, hogy elérje a buszt, csakhogy az épp átgázolt rajta. Kábán, lassan gombolta be a ruháját, ügyet sem vetve Albert jelenlétére, vagy arra, mit láthat.

– Ez az utolsó alkalom – mondta Albert. – Legalábbis hosszú ideig.

És legyenek átkozottul óvatosak, amikor elmennek. Nagy John cirkál odakinn, és a fél Klan Pooky Wilsonra vadászik.

– Nagy John, a zsaru – mondta Hooks csípősen. – Mit tett Pooky?

– Azzal ne törődjön!

– Ezért üzente azzal a kisfiúval, hogy maradjak távol? – kérdezte Willie, Alberténél egy oktávval mélyebb hangon. – Ezért égett az a figyelmeztető fény? Nagy John miatt?

– Megmondom, miért küldtem azt a fiút. Két fehér férfi berontott ide ma, és az egyik eszeveszetten üvöltött. Mégpedig arról, hogy a lánya egy „nigger fiúval” jár.

– Milyen fehér férfiak? – kérdezte Willie érdeklődve.

– Brody Royal, például.

Willie hitetlenkedve pislogott. – Az a csinos lánya Pooky Wilsonnal kefél?

A tanárnő könyökkel oldalba bökte Willie-t.

Hooksnak egy arcizma sem rándult. – Azzal a sovány kis görbe hátú nagybőgőssel?

Pooky Wilsonnak súlyos gerincferdülése volt, de úgy tűnt, Katy Royal nem bánja. – Felejtse el, hogy ezt valaha is hallotta! – mondta Albert. – Maga is – tette hozzá, metszőn nézve a fehér nőre, aki más körülmények között börtönbe juttathatta volna feleselésért.

– Nem félek Brody Royaltól – mondta Willie. – Attól a gazdag szemétládától.

Albert végigmérte Willie-t. – Nem? Nos, a Brodyval lévő férfi Frank Knox volt.

Willie megdermedt.

– Most már nem vág úgy fel, igaz? – kérdezte Albert.

– A francba! Maga hagyta, hogy Mr. Frank kislánya idejöjjön találkozni valakivel?

Albert undorral toppantott egy nagyot. – Hülyének néz, fiam? Frank Knoxnak nincs lánya. Csak azért volt itt, hogy nyomatékosítsa a dolgot. Most takarodjanak a boltomból! Más helyet kell találniuk a kamatyolásra.

A tanárnő nyögött egyet; hangja jobban hasonlított egy vadmacskáéra, mint egy emberi lényére.

Willie leplezetlen vágyakozással nézett rá. – Nos, ha ez az utolsó alkalom egy ideig...

A nő kinyitotta a száját, és elkezdte kigombolni a ruháját, de Albert Willie-t az oldalsó ajtó felé taszította. – Kifelé! És ne jöjjön vissza. Ha bárki megállítja, mondja neki, hogy zongorákat cipelt nekem. Én majd gondoskodom arról, hogy a kisasszonyt kijuttassam innen.

Hooks nevetett, és az oldalsó ajtóhoz baktatott. – Nem kínálna meg némi nedűvel, mielőtt megyek, Mr. Albert?

– Nincs whiskym a magafajta számára! – Albert visszafordult a nőhöz, miközben Willie káromkodott, és az ajtón át távozott.

A tanárnő ruhája már be volt gombolva. Kimérten Albertre nézett. – Sok emberről sokat tud, igaz?

– Gondolom, tudnék – mondta Albert –, csak elég rossz a memóriám. Nagyon rossz. Mihelyst meglátom, már el is felejtem bárki arcát.

– Az jó – mondta Mary Shivers. – Úgy mindnyájan tovább élhetünk.

Már épp követte volna Willie-t az oldalsó ajtón keresztül, de Albert elállta az útját, és intett neki, hogy az elülső ajtón át távozzon.

– Vegyen le egy kottát az állványról kifelé menet. Isten legyen irgalmas magához, ha nem tud hazudni, de úgy vélem, elég jó ebben.

Pillanatnyi tétovázás után Mary Shivers engedelmeskedett.

Albert bekapcsolt egy ventilátort, hogy ne lehessen érezni a nő illatát a tanteremben. Úgy vélte, hogy körülbelül negyedóra múlva besötétedik. Azért, hogy elüsse az időt, az irodájába ment, letérdelt az íróasztala mellett, és felszedte az egyik padlódeszkát. Egy tűzszekrény ajtaja volt alatta. Kivett egyet a szekrényben tartott főkönyvek közül, az íróasztalához ült, és kinyitotta a bőrkötésű kötetet, amelyben kék tintával, precíz írásával rótt név- és számoszlopok sorakoztak.

Albert mindenről főkönyvet vezetett. Volt egy a hangszereladásokról és egy másik a kölcsönzésekről. Külön könyvbe jegyezte fel a részletre eladott hangszereket, bejegyezve a fizetéseket és a késedelmi díjakat. Egy fekete főkönyvet vezetett a whiskyeladásokról és egy pirosat a kölcsönökről, amelyeket az általa megbízhatónak vélt embereknek adott. Sok pénzzel segített ki másokat az évek során, főként az általa tanított fiúknak, vagy azoknak a suhancoknak adott kölcsön, akiket az árokásás vagy gyapotszedés mellett egyetlen piacképes képességgel – a zongorahangolással – küldtek el a Chicagóhoz vagy Los Angeleshez hasonló városokba. Egytől egyig visszafizették az adósságukat, még ha évekbe is telt. Ezek a fiúk testesítették meg Albert emberiségbe vetett hitét. Vigasztalta a tudat, hogy amikor Pooky Wilson Chicagóba ér – feltéve hogy odaér –, valószínűleg talál majd munkát zongorahangolóként, mielőtt elfogy az a száz dollár, amelyet Albert adott neki.

Albert a kölcsönfőkönyve hátuljába pirossal írta be azokat az összegeket, amelyeket bajban lévő embereknek adott kölcsön – tudta, hogy ezt a pénzt sosem látja viszont. Noha üzletember volt, néha nem tehetett mást. E tekintetben az édesanyjára ütött. Az a főkönyv azonban, amelyben Albert most dolgozott, különleges volt. Ebben a kötetben jegyzett fel minden randevút, amelyet valaha szervezett – az érintettek nevét, találkozásaik pontos időpontját, a tőlük kapott fizetséget, és azt, hogy melyik dal a hívójelük a rádióműsorában. Tizennyolc év alatt jó néhány oldalt írt tele. Mostanra majdnem nyolcvan név szerepelt a főkönyvben. Albert nem tudta volna megmondani, miért is vezeti. Nem állt szándékában bárkit zsarolni, bár a főkönyv kétségkívül sokat érne, ha egy gátlástalan ember kezébe kerülne. Egy jó üzletember azonban mindig készít feljegyzéseket. Mindössze ennyi volt az oka. Az ember sosem tudta, mikor lehet arra szüksége, hogy a múltat ismét felelevenítse.

Miután bejegyezte Willie és a tanárnő randevúját, Albert visszatette a főkönyvet a tűzszekrénybe, és a padlódeszkát a helyére illesztette. Az egyik bőröndjéből elővett egy liter kukoricából főzött whiskyt, kiment az eladótérbe, és leült a kedvenc zongorájához. Csöndben ivott, amíg rá nem esteledett. Aztán felkelt, felkapcsolta a villanyt, és ismét a zongorához ült.

Ella Fitzgerald Blues in the night című dalával kezdte, jobb kezét épphogy csak végigfuttatva a billentyűkön. Majd finoman addig kanyarította a dallamot, amíg végül már a Blue skiest játszotta, noha a dal szövegével ellentétben jó ideje nem érezte úgy, hogy az a bizonyos kék ég mosolyogna rá. Ilyenkor kívánta igazán, hogy bárcsak a felesége életben maradt volna. Amíg Albert játszott, Lilly mindig mellette vagy a padlón, közvetlenül mögötte ült, a hátát a padnak támasztva, és énekelt a zenére, amelyet az ura az épp akkor náluk lévő zongorából kicsalt. Néha úgy énekelt, ahogy Billie Holiday tette a rádióban, máskor a maga módján dúdolt, improvizálva az Albert által játszott dallamra. Ezen az estén a férfi a bankban lévő összes pénzét odaadta volna, ha felvehette volna azokat a dalokat, amelyeket a felesége dúdolt azokon az estéken. Ezt azonban sosem tette meg.

És aztán a felesége meghalt.

Lilly huszonnyolc éves volt akkor, Albert pedig harminc. A férfi sosem nősült újra. Az utóbbi húsz évben persze voltak mindenféle női, de egyik sem volt különlegesebb a másiknál, és amennyire csak tudta, elkerülte a fehér asszonyokat, noha az otthonukba látogató zongorahangolót nemegyszer megpróbálták más belátásra bírni. Mindig megpróbált akkor menni, amikor a férj otthon volt, és keményen dolgozott, hogy jó benyomást tegyen. Délen ez volt a túlélés egyedüli módja. A megye egyik sarkától a másikig minden jómódú fehér ember „jó niggerként” ismerte Albert Norrist.

Az egyik ütem közben abbahagyta a játékot, mint amikor valaki séta közben megtorpan, és hallgatta, ahogy a kitartott akkord elnémul. Fél percbe telt, és tudta, hogy egy gyerek valószínűleg további fél percig hallaná az egyre halkuló hanghullámokat, ahogy régen ő hallotta, amikor a padlón ült anyja régi zongorája mellett. Az időskor azonban – lassan, de biztosan – megfosztott ettől mindenkit.

A sajgó csöndben halk puffanást hallott a műhelyből. Néhány másodperc múlva a hang megismétlődött. A csapóajtó becsukódott. Pooky Wilson kiosont az ellenséges éjszakába, ahogy előtte ezer másik fekete fiú is szökni próbált.

– Szerencsés utat, fiam – mondta Albert halkan.

Ma este több whiskyt ivott a szokásosnál, remélve, hogy eltompítja a délután hozzá betoppanó férfiak emlékét, nem beszélve Nagy John DeLillo szelleméről, aki kint cirkált a forró aszfalton. Néha a valóság azonban olyan közel nyomul, hogy azt még a zene sem tudja elnyomni. Szinte hallotta Pooky Wilson kalapáló szívét, ahogy a fiú megpróbálta megtenni a két háztömböt az özvegy házáig. Keserűséggel telve Albert felkelt a zongorapadról, tántorgott kissé, majd a kirakathoz vonult, és néhány csillogó dobbal babrált, hogy magára vonja az esetleges megfigyelők tekintetét. Néhány ezzel töltött perc után a bolt hátuljában lévő fekhelyére támolygott. Még mindig érezte a fehér nő illatát a levegőben, és ez dühítette.

– A ringyónak a saját fajtájával kellene maradnia – morogta. – Csak bajt hoz mindenkire.

Az utolsó szavait gyűrött párnájába motyogta.

 

A Kiadó engedélyével.