Leon Uris: Miła 18

A történelmi dátumok objektíven megörökítenek, ugyanakkor szubjektíven elborzasztanak, lelkesítenek, letaglóznak, dicsőítenek, szégyenítenek, ösztönöznek. Előfordulhat, hogy a száraz tan- és egyéb könyvekben puszta megjelenésükkel csupán tényt közölnek, mégis olyan nyomasztó súllyal telepednek emocionális világunkra, hogy levegőt is alig kapunk tőlük. Aki lengyel, aki zsidó, aki tájékozott, vagy aki bármilyen módon-mértékben érintett, 1940. április 1-jét az emberiség, bocsánat, embertelenség egyik legszégyellnivalóbb megnyilvánulásaként tartja számon. Ekkor kezdték el ugyanis körülzárni Varsó sűrűn zsidólakta, kiterjedésében elenyésző részét (a város területének csupán 2,4%-a) gettóvá, hogy a második világháború legnagyobb náci koncentrációs táborává váljon „csúcsüzemében” 400 ezer kényszerített bentlakóval (Varsó lakosságának közel 30%-a), akiknek ottani léte vagy kifelé vezető útja egyaránt a halál irányába mutatott. A végponton aztán, 1942 nyarán, mindössze két hónap alatt a gettóból legkevesebb negyedmillió zsidót deportáltak a treblinkai megsemmisítő táborba. Felfoghatatlan borzalom. Leon Uris regénye pedig egyszerre kívánja az olvasótól, hogy ne akarjon többé ember lenni, s hogy valódi embernek érezze magát.

Leon Uris nemcsak magán, hanem teljes mértékben magában is viseli zsidóságát. Bár ő lengyel bevándorlók gyermekeként már Amerikában született 1924-ben, származását hűen kezelve, és iránta unhatatlanul érdeklődve alakította írói pályafutását. A második világháborúban rádiósként szolgált az amerikai tengerészgyalogságnál, hogy utána csakis az írásnak szentelje életét. 2003-as haláláig ívelő, kerek 50 esztendős karrierjében „a ponyva és a klasszikus irodalom határán” egyensúlyozó művei a történelmi témák, s azok között is elsősorban a zsidóság kérdésével foglalkoznak: betekintett a századforduló ír történelmébe, Palesztina 19-20. századi históriájába, a második világégés eseményeibe. A holokauszt szomorú, de természetes módon foglalkoztatta, mely nemcsak egyik legismertebb regényében, az Exodus-ban került terítékre, hanem az 1961-ben írt Miła 18 központi témája is.

Uris regénye időben ugyan talán nem olyan nagy lélegzetű, mondanivalójában azonban szinte a végtelenséget öleli fel abban az értelemben, hogy esszenciális kivonata az emberiség szabadságért vívott erőfeszítéseinek. „Tudjuk, hogy szabadságharcunk teljesen reménytelen. De hát véget ért-e valaha az emberiség harca a szabadságért?” A Miła 18-ban egy fel-fellebbentett napló végigkövetett bejegyzései adják a vázat és keretet a varsói gettó lázadásba torkolló zsidóinak történetéhez: bőrünkön tapasztalhatjuk és mellkasunkban érezhetjük a módosabb családok, az értelmiségi- és művészréteg, a földalatti lázadók, az amerikai követség munkatársai, az olasz újságíró egybeolvasztott sorsát, ahol az idő előrehaladtával, a mind szigorúbb zsidó törvényekkel és a titkolt „végleges megoldás” felé mutató attitűddel már mindannyiukban csakis a túlélés, az embernek maradás lehet a cél. „Mi csak egyvalamit kérhetünk az élettől: hogy megválaszthassuk a magunk csatáját, azt megharcoljuk, ahogy tőlünk telik, és aztán becsületben hagyjuk el a csatateret.”

Leon Uris regénye valóban olyan, mint a Könnyek Völgye, a zsidó nép mártíriumának tizenöt évszázadát átfogó krónika, az Emek Ha’bacha, amelyet keletkezése után háromszáz évvel, 1850-ben fedezett fel és adott ki Eibeschütz rabbi, s így vált részévé a zsidó tanoknak, imáknak, valamint az egész néphagyománynak. Mert a Miła 18 egységes és – konkrét történései ellenére – általánosítható szemlélete, ahol a valóság hitelesen keveredik a fikcióval, kiváló dokumentuma annak a takargatnivaló érának, ahol mintha teljességében humánumát feledte volna az embernek nevezett faj. A zsidó szemszög mindezeken túl kiválóan alkalmas arra, hogy közelebb hozza ezt az eredete óta üldözött és elpusztítani kívánt népcsoportot az olvasóhoz. „Ma eldördült az első lövés a szabadságért; meglehet, hogy az örökkévalóságig fog visszhangzani. Az bizonyos, hogy a zsidó nép életében fordulópontot jelöl: ma elkezdtük visszahódítani kétezer éve elvesztett méltóságunkat.”

A történet folyamán időnként megjelenik a beléjük sulykolt hamis propaganda fertőzésében tévelygő német oldal is, ahol meglepő módon józanabb (ugyanakkor ugyanolyan számító) emberek szemüvegén keresztül kapunk tárgyszerűbb rálátást a Hitler-univerzum visszásságaira. „Nevünket a sátán cimborái között fogják emlegetni, és annyi megvetés és gyalázkodás záporozik majd a fejünkre, amennyit mi halmozunk a zsidókra.” Leon Uris elképesztő kontúrokkal felépített varsói gettója látványos leírással jelenik meg a lapokon úgy földrajzi, egészségügyi és társadalomszociológiai értelemben, mint a kényszerlakók tudati és lelki síkjain. Az ábrázolt élőövezet kiábrándító és elborzasztó viszonyai között azonban, mint kősivatagban a növénykezdemény, az utolsó pillanatokig szilárd gyökerekkel tartják magukat az emberi civilizáció azon aspektusai, amelyeket egyszerűen képtelenség kiszakítani belőlünk: a szépre, tisztességesre, jóra; kultúrára, tudás továbbadására, önkifejezésre való hajlam.

„A bűnhődés mindig kiegyensúlyozza a bűnt. De a németek csak nyolcvanmilliónyian vannak; ennyi ember kevés a mérleg másik serpenyőjébe. Ahhoz, hogy az egyensúly majd valamikor helyreálljon, át kell örökítenünk az ítéletet a még meg nem született nemzedékek hosszú sorára.” Mondja a kijózanodott náci tiszt, és ebből látszik, milyen „sok” idő is telt el valójában 1961, a regény megírása óta. A Miła 18 megérdemli a soha el nem feledést, mert témáját ugyan már sokan feleslegesen és erőszakosan előcitáltnak nyilvánítják, van, amiről egyszerűen nem veszíthetünk tudomást, ha őszintén és igazságosan akarunk magunkba pillantani. S bár ismerjük a második világháborús német népirtás és tömegpusztítás (vélt) számadatait, van, ami mindennél biztosabbnak tűnik, ha végigtekintünk a történelmen: „A világnak rövid az emlékezete, de a zsidóké annál hosszabb… Az ő nyelvükön a ’hinni’ és ’emlékezem’ ugyanaz a szó… mindenkit túlélnek, aki valaha el akarta pusztítani őket.”