Grady Hendrix: Horrorstör – A rémület bútoráruháza

„AZ ORSK SEGÍT, HOGY ÖNMAGAD LEHESS – ORSK MÓDRA!”

 

Valld be, kedves olvasó, neked eszedbe jutott valaha is, hogy mi történhet este, zárás után egy hipermarketben? Nekem soha. Mint ahogy azon sem morfondíroztam még, milyen lenne éjjel lófrálni az IKEÁ-ban. Mondjuk, ha jobban belegondolok, nappal sem szívesen teszem, mert nekem túl nagy, túlságosan szabályozott, egyben mesterkélt, miközben sétálok egyik pontból a másikba, folyamatosan azt érzem, hogy az agyamban és persze a pénztárcámban turkálnak, hogy olyan dolgokra akarnak rávenni, amiket egyébként eszem ágában se lenne megtenni, pláne nem megvenni. Persze lehetséges, hogy nem így van, hogy tényleg csak azt szeretnék, hogy jól érezzem magam vásárlás közben, hogy tényleg minden vágyuk az én boldogságom, és egyben kényelmes otthonom, de alapvetően nem hiszek ebben, vagyis átlátok a mesterkedéseiken, és tudatos vásárlóként igyekszem nem hagyni, hogy befolyásoljanak, ennek pedig az a legjobb módja, hogy lehetőség szerint be sem teszem a topogóimat ilyen helyre.

 

„Az Orsknak kétféle vendége van. Azok, akik nem vesznek semmit, és azok, akik bármit megvesznek. Ám komoly vásárlásra addig nem kerül sor, míg el nem jutnak a földszinti Piactérbe, ahol szembesülnek azzal, amit mi csak „pénztárcanyitogató” részlegeknek hívunk. Lényegük, hogy a lehető legnagyobb vásárlási kísértésnek tegyék ki a vevőket. Célunk, hogy a pénztárcájukba nyúljanak, és vegyenek valamit, akár csak egy villanykörtét, hiszen amint sikerült erre rávenni őket, költekezni fognak, mégpedig látogatásonként átlagosan 97 dollár értékben.”

 

Nos, úgy tűnik, Grady Hendrix nem olyan, mint én. Vagy épp ellenkezőleg, még nálam is jobban kirázza a hideg a monumentális bútoráruházaktól, de az is lehet, hogy túl sokat járt ott, és nincsenek kellemes élményei, mert mondjuk eltévedt, vagy valami más szörnyűség történt vele. Mondjuk nem tudott felkelni egy túlságosan kényelmes fotelból, vagy beverte a fejét egy, a szükségesnél alacsonyabban elhelyezett csillárba, esetleg fondorlatos módon rávették egy teljesen és tökéletesen szükségtelen bútor vagy kiegészítő megvásárlására. Nem tudhatom, mi sarkallta arra, hogy regénye helyszínéül éppen ezt válassza, de örülök neki, hogy így tett, hiszen ezzel számos kellemes percet szerzett, és nem csupán nekem. Persze meggyőződésem, hogy ha nem lenne az ötletes dizájn, lehetne bármilyen jó a történet, nem szólna ekkorát, így viszont a külcsín és a belbecs tökéletesen kiegészítik egymást, ráadásul az, hogy az ember folyamatosan úgy érzi, követi egy IKEA-katalógus, vagy ha nem is követi, de mindenhol ott van, csak fokozza a hatást.

 

Na jó, a helyszín valójában nem az IKEA – valószínűleg ők nem járultak volna hozzá a regény létrejöttéhez (amit meg is értek) –, csak egy arra megszólalásig hasonlító kitalált áruházlánc, az ORSK egyik amerikai áruháza, ahol az utóbbi időben fura dolgok történnek éjszakánként, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, kell valaki, aki végére jár az ügynek…

 

Ennyi. Semmi csűrés-csavarás, semmi fakszni, semmi pozőrködés, semmi világmegváltás, semmi műfajmegújítás. Persze ahhoz, hogy bárminek a megújításáról beszélhessünk, be kéne határolni, mi is az, amit olvasunk. Azt mondják róla, hogy horror-paródia, de én ezzel nem értek egyet, ugyanis szerintem nem paródia, annak ellenére sem, hogy nem veszi komolyan saját magát, és természetesen ugyanezt várja el tőlünk is. Vagyis, hogy ne vegyük komolyan, mégis figyeljünk rá, ezt pedig nem mással éri el, mint a szavak, mondatok, események természetes pergésével, a szinte folyamatosan jelen lévő utalásokkal, cinkos kikacsintásokkal, amit leginkább azok értenek, akiknek van már némi tapasztalata az IKEÁ-val vagy a hozzá hasonló áruházmonstrumokkal, esetleg veszítették már el a fonalat és a türelmüket az összeszerelési tájékoztató olvasása, illetve maga a tényleges összeszerelés közben.

 

„– Mi van az üzemi bejáróval?

 – Behalt.

 – Akkor hogy jelentkezünk be?

 – Ne siess már annyira - szólt Matt, majd megpróbált kiszippantani egy sajtfoszlányt a száját körülvevő szőrtengerből. – Nem vár bent semmi, csak bérrabszolgaság, végtelen kizsákmányoltság, és személyes alávetettség céges nagyurainknak.”

 

A cselekmény nem különösebben összetett, kicsit talán lassan is épül fel, de lehet, hogy azért éreztem így, mert sokáig nem igazán történik semmi, csak a baljós jelek szaporodnak, ellenben a megfelelő pillanatban, úgy hajnali kettő tájt egyértelművé válik, hogy itt bizony valami ocsmányság fog történni. Lehet, hogy tévedek, de nem hagy nyugodni a gondolat, miszerint a szerző tutira olvasta a Hellraisert, esetleg egy-két másik Clive Barker regényt, ám tényekkel mindezt nem tudom alátámasztani, inkább csak egy érzés, ami viszont jóval az olvasás befejezése után sem szűnt meg, sőt, inkább egyre erősödött, ez pedig általában jelent valamit… Vajon van más is, aki hasonlóképpen érez?

 

Barkerrel ellentétben viszont Grady Hendrix tesz róla, hogy ne ijedjünk meg, ne féljünk, maximum egy kicsit talán a hideg futkosson a hátunkon, és ez jó, mert megerősíti bennünk, hogy ezt az egészet nem kell komolyan venni, hogy ő és mi, olvasók cinkosok vagyunk, hogy velünk nem történhet semmi, mert mi nem vagyunk olyanok, mint a regény szereplői. Ráadásul ez a fajta könnyed elegancia tökéletes lehetőséget ad ahhoz, hogy a szerző elmondja a véleményét a fogyasztói társadalomról, a nagyvállalati kultúráról és a mindent behálózó marketingről. Ami azért faramuci, mert valójában ő is ezeket használja fel ahhoz, hogy mondanivalóját eljuttassa hozzánk, mi pedig simán bedőltünk neki, beszereztük a könyvet, amiről olvasás után óhatatlanul el akarjuk majd mondani a véleményünket, de legalábbis mesélni akarunk majd róla barátainknak, ismerőseinknek, és ezzel máris részévé váltunk a gépezetnek. Hát ennyit a tudatos vásárlói magatartásról. Touché.

 

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább úgy gondolom, hogy ez nem horror-paródia, legalábbis az én értelmezésem szerint, bármennyire is ezt akarják elhitetni velem, hanem valami egészen más, valami olyasmi, mint a maga műfajában mondjuk a The Expendables – A feláldozhatók, szóval, akinek az tetszett, ezt is szeretni fogja. Ha meg mégsem, hát tévedtem – nem először, és valószínűleg nem is utoljára ebben az életben…

 

„NEM PIHENÜNK. NEM ALSZUNK. AZ OTTHONODBAN VAGYUNK.”