Főkép

Gergely Ágnes sokoldalú művész: költő, műfordító, prózaíró. Fordításával én még nem találkoztam (illene már pótolni), néhány versét viszont már ismerem, ráadásul jelen kötet volt a harmadik prózája, amit olvastam. Bevallom, a Két szimpla a Kedvesben (szívemet megdobogtató cím) és A tolmács olvasási élményeivel gazdagodva nekem már mindegy, hogy Gergely Ágnes mit ír – akár szakácskönyvet is, ha épp ahhoz van hangulata –, engem végérvényesen meggyőzött, hogy mesterien bánik a szavakkal, egyszóval az Oklahoma ezüstje nálam komoly előnnyel indult.

 

Portrék. Ez az alcím, ami sokatmondó, mégsem fedi teljesen azt, amit kapunk, vagy amire számítanánk. Mert szóljanak ezek a portrék Pilinszkyről, Zelk Zoltánról, Füst Milánról és a többi – összesen 24 – pályatársáról, mégis inkább olyan érzésünk van, hogy mindegyik Gergely Ágnesről szól, hiszen mindegyiküket személyesen ismerte, eszébe jutott róluk egy-egy sztori, egy közösen átélt élmény, amit aztán papírra vetett, és megmutatott nekünk.

 

Rögtön az elején egy egészen különleges, bizonyos szempontból dermesztő élményéről számol be: egy Füst Milánnál tett látogatásról, ahová első szerkesztője vitte el. Három órán keresztül csak beszélgettek, de inkább a szerkesztő és a mester – Gergely Ágnest szinte levegőnek nézték. Aztán az „öreg” kimérten megszólította, váltottak néhány mondatot, és Füst Milán kézcsókra nyújtotta a kezét. A művésznő ledöbbent, de a kínos szituáció úgy ért véget, hogy amikor már majdnem valóban kezet csókolt neki, Füst elkapta a kezét, és ő csókolta meg Gergely Ágnesét.

 

Különösen tetszett, hogy számomra kevésbé ismert nevek is felbukkannak a lapokon: a zárkózott Solymos Ida (aki bemutatkozáskor mindig hozzátette a neve után: „… és verseket szoktam írni.”), Hajnal Anna, „a szavak varázslója”, de érdekes volt a Karinthy Ferencről szóló portré is, akinek Harminchárom novella című kötetét épp akkor adta ki a Szépirodalmi Kiadó, amikor Gergely Ágnes ott dolgozott, s meg is kapta feladatként a szerkesztését. A könyv kiadását kis híján betiltották, mert veszélyesnek titulálták, ráadásul Gergely Ágnest rendreutasították, mert túl lelkes szerkesztői jelentést írt a műről.

 

Kiemelném még Pilinszky János „portréját” is, erről kapta maga a kötet is a címét: az Oklahoma ezüstje ugyanis nem más, mint az oklahomai Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díj, melyet kétévente osztanak ki, s a Nobel-díj után az egyik legfontosabb elismerésnek számít (a díjazottak között van például Gabriel García Márquez is). Gergely Ágnest 1978-ban kérték fel, hogy legyen zsűritag, s ezáltal lehetőséget kapott arra, hogy saját jelöltet nevezzen meg, ő pedig Pilinszkyt jelölte. Elhihetjük, mennyire fontosnak tartotta Gergely Ágnes, hogy Pilinszky, illetve Pilinszky és Magyarország elhozhassa azt a díjat, ám sajnos nem sikerült, csak a második helyezés, vagyis az Oklahoma ezüstje lett az övé (és Magyarországé). (Nem tudom, akkoriban mit ábrázolt maga a díj, de jelenleg egy ezüst sastoll: ha ez a díj alapításától kezdve így van, akkor tulajdonképpen az első helyezettnek is „csak” egy ezüstje volt. De persze mennyivel jobb érzés lehetett azt az ezüstöt a magáénak tudni!)

 

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a portrék mindegyike sok-sok évvel ezelőtt íródott, s ezeket most mindössze néhány gondolattal egészítette ki az írónő, ami különleges hangulatot kölcsönöz nekik. Ráadásul nagy örömömre szolgált, hogy a kötet tele van tűzdelve versrészletekkel, illetve könyves hivatkozásokkal. Hiszen mit csinál ilyenkor a magamfajta ügybuzgó, könyvéhes olvasó? Lelkesen jegyzetel, rákeres a versekre a neten, mert az egész műveket akarja olvasni, nem csak azokat a szeletkéket, s közben azon morfondírozik, vajon miért is nem olvas több verset, ha egyszer ilyen jók is tudnak lenni? És még azon is, hogy miért olvasnak olyan kevesen Gergely Ágnest, ha egyszer ilyen jó tud lenni?