Főkép

„Mit akart mondani a szerző?” – teszi fel a kérdést a rugalmatlan magyartanár a nebulónak, aki jobb esetben még a szöveg hatása alatt van, rosszabb esetben szimplán csak nem érti, hogy mi is bújik meg a tirádák és érthetetlen képek mögött. Azt hiszem, valahol itt gyökerezik bennem az a szemlélet, hogy próbálok mindent racionálisan megmagyarázni és értelmezni, s keresni-kutatni mindazt, ami a szerző célja, mondanivalója és gondolata lehetett az adott alkotással. És ezért állok most itt kicsit tanácstalanul a finn Erik Wahlström regénye előtt, amit valahogy sehogy sem sikerül meghatározni. Mert hát mi is volt ez? Szatíra, humoros világtörténet, groteszk tükör? Teológia és vallás populárisan? Kalandregény Istennel a főszerepben? Dogmatikus botránykönyv? Szembesítés kulturális hülyeségeinkkel? Útmutató a „hogyan legyél vallásos?”, illetve a „hogyan ne legyél vallásos?” kurzusra?

 

Talán egyik sem és talán mind egyszerre. Elvégre Wahlströmnek nem volt könnyű dolga: nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy a teremtéstől kezdve egészen napjainkig elmesélje nekünk az emberiség történelmét, kiemelve néhány fontos és kevésbé fontos részletet, ráadásul mindezt „mennyei” szemszögből. Hiszen Istennél és az angyaloknál kevés szavahihetőbb forrást tudnánk találni, nem is szólva arról, hogy ők aztán biztosan első kézből értesültek mindenről. Gábriel, Mihály és Rafael azonban nem teljesen olyanok, mint amilyen kép él róluk a fejünkben: Gábriel például igen erősen meghízott a disznósülttől (amit, ha már a zsidók nem ehetnek, ő előszeretettel falatozik); Mihály legszívesebben a kardja, a lángszórója, illetve a puskája tisztogatásával (és használatával) van elfoglalva; Rafael pedig gyakran kételkedik, és furcsa kérdései vannak Isten tetteivel kapcsolatban…

 

De alapvetően Isten sem pont olyan, mint képzeltük: a teremtéstől kezdve, Ádámon és Éván, Noén vagy éppen a zsidó pátriárkákon át egészen Jóbig sok különös arcát mutatja, de valahogy egyik sem passzol bele a mi istenképünkbe. És akkor az igazi furcsaságok még csak ezután jönnek: Jézus megszületésével és feláldozásával, a papok és a pápák tevékenységével, Lutherrel és a felvilágosodás gondolkodóival, Newtonnal, Darwinnal és a tudósokkal, s végül magával a XX. század történelmével. Wahlström mindent kifordít, és más szemszögből mutat, mindent nevetségessé tesz (kedvencem, amikor Jézus már a mennyben Máriával beszélget, aki még mindig a „mama pici fia” stílusban szól fiához), sokszor már-már abszurdba hajlóan vázol fel jeleneteket az arkangyalok, Isten és az emberiség között.

 

Ez azonban még csak a kezdet, ugyanis olykor a szövegbe kerültek olyan részek, amelyekkel jóval kevésbé tudtam mit kezdeni. A vallási elmélkedések, a kifordított, de mégsem humoros történelmi leckék, az egyes szereplők tetteinek megindokolása sokszor olyan érzést keltettek bennem, mintha Wahlström első regényét olvasnám: bár vannak jó gondolatai, mégsem olyan jó a szöveg. Mondom ezt annak ellenére, hogy azt a részét viszont kifejezetten izgalmasnak és érdekesnek éreztem, amikor különböző szereplőkön keresztül elmélkedik a hit és a vallás szerepéről a mindennapokban (különösen tetszett Jeremy Bentham feltűnése) – ezek a részek valahogy egyáltalán nem tűntek erőltetettnek, s ilyenkor még a humor is jól állt neki.

 

Úgyhogy összességében kicsit felemás az élmény, mintha Wahlström sem lett volna biztos abban, hogy pontosan mit is szeretne, mintha abban bízott volna, hogy a zseniális koncepció önmagában elviszi az egész regényt a hátán, s neki már csak minimálisat kell hozzá tennie. Ez ugyan nem így történt, de persze belőlem is csak a csalódottságom beszél: valójában nagyon sok érdekes ötlettel dúsította történetét – és amikor ezek előkerültek, akkor valóban szórakoztató volt olvasni. Ezért aztán szívesen ajánlom olvasásra, csak érdemes nem olyan sokat várni tőle, mint amit a fülszöveg ígér: könnyed, izgalmas, teológiai kikapcsolódást viszont mindenképpen. Már csak azért is, mert megtudhatjuk, miért vonzódik annyira Isten az előbőrökhöz…