Főkép

Íme a könyvben szereplő dán család egy tipikusnak mondható szombat estéje: miután az újonnan vásárolt televízión megnézték az épp aktuális műsort, összeölelkezve kórusban énekelni kezdenek, előkerül mindenki kedvenc slágere, majd fináléként mindannyian sírva fakadnak az örömtől – a papa, a mama, a fiú és a lány. Első blikkre ennél nagyobb giccset nehéz lenne összehozni, de ez szerencsére csak egy igazán brutális, egyedi módon elbeszélt, de sajnos korántsem teljesen kitalált családi dráma bevezetése.

 

A kórusban sírás művészete a dán Erling Jepsen önéletrajzi ihletettségű kisregénye, ami elhozta szerzője számára a szélesebb körű (el)ismertséget hazájában, és ami olyan kemény témákat dolgoz fel, mint a gyilkosság, a vérfertőzés és a teljesen diszfunkcionális családok problémája. A tizenegy éves elbeszélő egy ’70-es évek eleji kis faluba kalauzol el bennünket, és az ő személyében egy teljesen újfajta módon bemutatott, a körülmények hatására eltorzult lélek gondolkodásába nyerünk bepillantást – már több ilyen témájú könyvet olvastam első személyű narrátor előadásában, de ehhez foghatót még nem.

 

A történet elején még viszonylag normálisnak tűnik minden, a szerző/elbeszélő lassan csepegteti az információkat, és eleinte úgy tűnik minden rendben van. Adott egy család, akik, ha nem is gazdagok, de megélnek, szeretik és segítik egymást; főhősünk éppen annyira naiv, mint amennyire egy kiskamasznak lennie kell. A legfontosabb számára a család, de legfőképp az apa boldogsága, amiért mindent meg is tesz. A tejesemberként és kisboltosként dolgozó férfinak erre szüksége is van, mert az új, modern időkben egyre kevésbé képes lépést tartani vetélytársaival, egyre kevesebb vásárlója akad (elszipkázzák őket a nagyobb boltok, szupermarketek), csak akkor tér be hozzá több ember, ha elég szép beszédet mondott a temetéseken.

 

Mert az apa igazán tud beszélni: a kisfia úgy érzi, nincs is olyan dolog, amit az apja ne tudna megmagyarázni. A fiú pedig folyton kérdez(ne) (ám sokszor nem mer, vagy nem kap megfelelő választ); ráadásul több alkalommal eléggé zavarba ejtő dolgokat. Ha az apa sikere a temetéseken múlik, akkor jó lenne, ha meghalna néhány hozzátartozójuk, hogy beszédet lehessen mondani? Ha az apa jobban érzi magát attól, hogy éjjelente egy ágyban alszik 14 éves lányával, miért ne kergetné őt az apja karmaiba? Az ilyeneknél az ember szemöldöke óhatatlanul is összeszalad.

 

Ahogy lassan kibontakozik a cselekmény, úgy derülnek ki egyre durvább dolgok erről az első látásra idillinek tűnő családról, ám elbeszélőnk olyan derűvel, humorral és nyugalommal adja elő ezeket, és főleg olyan gyermeki naivitással, hogy az óhatatlanul is megterheli érzelmileg a felnőtt olvasót. Mi pontosan tudjuk, értjük azt, amit ez a gyerek még nem – mert ő már a történet kezdetére eljutott oda, hogy azt érzi: a családja, és amit ebben a családban átélt, az a normális, és számára a többi család viselkedése sokszor érthetetlen. Jepsen olyan érzelmi hullámvasútra ülteti az olvasóját, hogy sokszor nehéz eldönteni, hogy egy-egy történeten nevessünk, vagy inkább kórusban sírjunk.

 

Mivel ez a regény egy trilógia első kötete, remélem, hogy a Napkút Kiadó mielőbb megjelenteti a folytatásokat, mert az az érzésem, hogy ez a sorozat igazi kultuszt teremthet idehaza is. Én mindenesetre már nagyon várom.