Főkép

Úgy érzem, azonnal vennem kell egy lottót! Hogy jön ez ide? Miközben olvastam Paul Harding Pulitzer-díjas kisregényét, az Apákat, arra gondoltam, az egész kicsit olyan, mint ha Marilynne Robinson reinkarnációja írta volna, hasonló téma, hasonló gondolatok – csak a stílus kicsit más. Miután befejeztem a könyvet, és utánanéztem az általam eddig nem ismert amerikainak, jött a meglepetés: Harding a szintén Pulitzer-díjas írónő tanítványa volt. Így nem is oly meglepő a párhuzam, és valamilyen szinten bejött a megérzésem.

 

Az Apák az 1967-ben született író első regénye, amely nem túl hosszú (alig kétszáz oldal), viszont annál fajsúlyosabb. A nyolcvanas éveiben járó órás, George Washington Crosby haldokolva, az öntudat határán lebegve próbál visszaemlékezni az életére, de nem igazán tud rendet tenni az előbukkanó emlékkép-töredékek között, azok csak jönnek, jönnek megállíthatatlanul, és össze-vissza. Azonban ez a könyv nem George tudatfolyama, ezekbe a szilánkokba rövidesen belekeverednek az apja életének eseménye is, amelyek váltakoznak a fiúéval. Ezek a leírások tényleg inkább csak töredékek; színek, illatok, hangulatok keverednek a minimális cselekményről tudósító leírásokba, sokszor volt az az érzésem, hogy egy impresszionista festményt szemlélek, mely milliónyi élénk színből áll össze.

 

Azonban néha ezek az emlékek összeállnak egy-egy sorsfordító eseménnyé (ez azért jót is tesz a szöveg koherenciájának), és megértjük azt is, hogy miért nem sikerült soha közel kerülnie egymáshoz apának és fiának. Ugyanis George sosem érezte magához közel állónak az apját, Howardot, ahogy ő sem érzett ilyesmit a saját apja iránt. Ahogy egyre jobban megismerjük ennek a problémának a hátterét, úgy bontakozik ki előttünk három generáció sorsa: az órás George-é, a kiskereskedő Howardé, és az ő pap apjáé. És bár sok mindenben eltér egymástól ez a három ember, de abban mindenképpen hasonlítanak, hogy életük java részét a fantasztikusan élénk színekkel lefestett Maine államban élték le (ami kicsit olyan Hardingnak, mint Márqueznek Macondo vagy Faulknernek Yoknapatawpha), mindannyian vágytak valami többre, jobbra, és mindannyian valami spirituális létezőként fogták föl a maguk körül látott természeti világot.

 

George még a regény elején megpróbálja magnóra mondani emlékeit, hogy ezek legalább megmaradjanak az utókor számára a halála után, de miután visszahallgatja ezt a felvételt, egy durva és tanulatlan öregember hangját véli felfedezni, így elégeti azt. Ezzel szemben viszont az eredetileg zenész Harding nyelvezete végtelenül lágy, kimunkált, pontos és részletező; odafigyel a táj és környezet legapróbb rezdüléseire, színeváltozására – emellett folyton változik a narráció (az egyes szereplők saját szemszögű elbeszélései mellett vannak itt mindentudó narrátor által előadott események is, illetve könyvrészletek, amelyeket – mondhatnám természetes módon, már ha ennyire fontos szerepet kap az idő – egy órás írt) és a stílus is.

 

A könyv alapjául szolgáló kéziratot számtalan kiadó utasította el, ami annyira nem is meglepő, mert ennek a regénynek az olvasása, és főleg az élvezete igen-igen függ az olvasó beállítottságától és lelkiállapotától, attól, hogy mennyire engedi magához közel a spiritualitást, és mennyire képes komolyan venni azt, így elsősorban olyanoknak ajánlanám ezt a művet, akik többet látnak bele az életbe, a létezésbe és a természetbe, mint a puszta realitást.