Főkép

Fülszöveg:

„A Hollókirály kétségkívül a legjobb fantasztikus regény az elmútl hetven év terméséből. Szellemes, megindító, ijesztő, túlvilági, valóságos és varázslatos, utazás a fény és árnyék birodalmába.” (Neil Gaiman)

 

1806-ot írunk. Anglia minden erejét lefoglalja a Napóleonnal vívott háború, a gyakorlati mágia pedig már évszázadok óta feledésbe merült a szigetországban. De az egykoron oly nagyszerű varázslás történelmét kutató tudósok egy napon hirtelen felfedezik, hogy mégis van egy varázsló, aki a gyakorlatban igenis használja a mágiát: a Hurtfew apátságban, a világtól elvonultan élő Mr. Norrell. Amikor felkérik, hogy mutassa be tudását, Mr. Norrell varázslatot bocsát a Yorki katedrálisra, mire a szobrok beszélni és énekelni kezdenek.

A hír villámgyorsan eljut Anglia utolsó szegletébe is. A mágus pletykáktól övezve Londonba utazik, ahol feltámaszt egy gyönyörű, halott fiatalasszonyt, majd a kormány kérésére beavatkozik a háborúba: szellemhajói halálra rémítik a franciákat.

Norrell azonban nem sokáig lesz egyeduralkodó mágus, mert felbukkan a briliáns, fiatal varázsló, Jonathan Strange. A jóképű és vakmerő Strange tökéletes ellentéte az óvatos és körülményes Norrellnek, aki ennek ellenére tanítványául fogadja őt. Strange is bekapcsolódik a franciák ellen vívott háborúba: Wellington Portugáliában harcoló csapatait segíti természetfeletti erejével. Strange-nek azonban nemcsak a hatalma, hanem az ambíciója is megnő. Mániákusan foglalkozni kezd az angol mágia megteremtőjével, a tizenkettedik század ködébe veszett Hollókirállyal. Strange a király keresése közben egyre veszélyesebb és vakmerőbb varázslatokba kezd, és így nemcsak Norrell-lel való barátságát sodorja veszélybe, hanem mindent, ami fontos számára.

 

Susanna Clarke elegáns, szellemes és a legapróbb részletekig kidolgozott első regénye olyan utazára viszi az olvasót, amit soha nem fog elfelejteni.

 

Részlet a regényből:

1

A könyvtár Hurtfew-ban

1806 őszétől 1807 januárjáig

 

NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT volt Yorkban egy mágusokból álló társaság. Minden hónap harmadik szerdáján találkoztak, és hosszú, unalmas tanulmányokat olvastak fel egymásnak az angol mágia történetéről.

Úriember mágusok voltak, ami azt jelentette, hogy soha senkinek nem ártottak a varázstudományukkal – igaz, egy hangyányi jót sem tettek senkivel. Igazság szerint ebből a társaságból még senki nem mondott el egy varázsigét sem, nem használta fel a varázserejét arra, hogy egy falevelet megremegtessen, egy porszemet letérítsen az útjáról, vagy akár egy hajszálat meggörbítsen valakinek a fején. De ettől a mellékes körülménytől eltekintve széles körben elismerték, hogy a mágusok a legbölcsebb és legvarázslatosabb yorkshire-i úriemberek közé tartoznak.

Egy nagy mágus egyszer azt mondta a hivatásáról és annak gyakorlóiról: „…ököllel kell beleverni a fejükbe a tudás legkisebb morzsáját is, de a veszekedéshez természet adta tehetségük van” – a yorki mágusok éveken keresztül bizonyították ennek az állításnak az igazát.

1806 őszén egy új tag érkezett a társaságba, bizonyos John Segundus nevű úr. Az első gyűlésen, amin részt vett, felállt, és beszédet intézett a többiekhez. Először az urak kiváló múltját dicsérte; felsorolta azt a sok ünnepelt mágust és történészt, akik valamikor a yorki társasághoz tartoztak. Bevallotta nekik, hogy amit a társaságról megtudott, nem kis szerepet játszott abban, hogy Yorkba jött. Emlékeztette a hallgatóságot, hogy az északi mágusokat mindig jobban tisztelték, mint a délieket. Mr. Segundus azt is elmesélte, hogy hosszú évek óta tanulmányozta a mágiát, és ismerte az összes régi nagy varázsló történetét. Elolvasta a témában megjelent legújabb publikációkat is, sőt maga is gyarapította ezek számát, de az utóbbi időben egyre jobban furcsállja, hogy a nagy mágikus mutatványok, amikről a könyvekben olvasni lehet, szinte eltűntek az utcáról és az újságokból. Mr. Segundus szerette volna tudni, hogy a modern mágusok miért nem gyakorolják a varázstudományt, amiről annyit írnak. Röviden arra volt kíváncsi, hová lett a mágia Angliából.

Ennél kézenfekvőbb kérdést nem is lehetett volna feltenni. Ezt előbb vagy utóbb minden, a királyságban élő gyerek megkérdezi a dadájától, a tanítójától vagy valamelyik szülőjétől. A yorki társaság mágusai viszont egyáltalán nem örültek neki, mégpedig azon egyszerű okból, hogy ők maguk sem tudták rá a választ.

A yorki társaság elnöke (akit dr. Foxcastle-nek hívtak) John Segundushoz fordult, és elmagyarázta neki, hogy a kérdése értelmetlen.

– Ez a kérdés azt feltételezi, hogy a mágusoknak kötelességük használni a varázstudományukat, ami ugyebár teljes képtelenség. Szerintem senkinek sem jutna eszébe kötelezni a botanikusokat, hogy új virágokat találjanak ki. A csillagászoknak sem kell átrendezniük a csillagokat. A mágusok, Mr. Segundus, a régi varázslatokat tanulmányozzák. Ki várna el ennél többet tőlük?

Egy idősebb úr, akinek fakó kék szeme volt és fakó öltözete (Hartnak vagy Huntnak hívták, Mr. Segundus sohasem értette pontosan a nevét), fakó hangon azt mondta erre, hogy egyáltalán nem számít, mit várnak tőlük. Egy úriember nem varázsolhat. A mágiát az utcai szemfényvesztők használják arra, hogy kicsaljanak a gyerekektől néhány penny-t. A mágia (gyakorlati értelemben) lezüllött. Csupa piszkos dologhoz kapcsolódott. A borostás arcok, a cigányok és a betörők kebelbarátja volt, visszaszorult a megsárgult függönyök mögé, a mocskos szobákba. Ó nem! Egy úriember nem varázsolhat. Egy úriember tanulmányozhatja a mágia történetét (ennél nincs is nemesebb dolog), de nem gyakorolhatja. A korosodó úr fakó, atyai tekintettel nézett Mr. Segundusra, és azt mondta, reméli, hogy nem próbálkozott varázsigékkel.

Mr. Segundus elpirult.

De a híres mágus-alapelv itt is igaznak bizonyult: két mágus – ebben az esetben dr. Foxcastle és Mr. Hunt vagy Hart – nem juthat egyezségre, amíg legalább két másik varázsló el nem kezdi hangoztatni a véleményét. Többen is rájöttek, hogy tökéletesen egyetértenek Mr. Segundusszal, és hogy a mágia területén nincs is ennél fontosabb kérdés. Mr. Segundus leglelkesebb támogatója egy Honeyfoot nevű úr volt, egy szimpatikus, barátságos, ötvenöt éves férfi, vörös arccal és ősz hajjal. Ahogy a vita egyre hevesebb lett, és dr. Foxcastle mind szarkasztikusabban beszélt Mr. Segundusszal, Mr. Honeyfoot odafordult az új taghoz, és megnyugtató mondatokat suttogott a fülébe. Olyanokat, hogy „ne is törődjön velük, uram, én teljesen egyetértek önnel”, meg azt, hogy „magának teljesen igaza van, ne hagyja, hogy megingassák”, továbbá, hogy „maga aztán rátapintott! Valóban rátapintott, uram. Eddig csak az tartott vissza minket, hogy senki sem tette fel a megfelelő kérdést. Most, hogy maga is itt van, nagy dolgokat fogunk véghezvinni.”

John Segundus, akinek közben kiült az arcára a kétségbeesés, hálásan fogadta a kedves szavakat.

– Félek, hogy rossz benyomást tettem a társaságra – suttogta Mr. Honeyfootnak. – Nem állt szándékomban. Azt reméltem, hogy jó véleményük lesz rólam.

Mr. Segundus először csak lehangolt lett, de amikor dr. Foxcastle rosszindulatúan ráförmedt, teljesen felháborodott.

– Ez az úr – pillantott rá dr. Foxcastle ridegen – eltökélte, hogy a Manchesteri Mágusok Társaságának nyomorult sorsára juttat minket!

Mr. Segundus közelebb hajolt Mr. Honeyfoothoz.

– Nem hittem volna, hogy a yorkshire-i mágusok ilyen csökönyösek. Hát hol vannak a mágia barátai, ha nem Yorkshire-ben?

Mr. Honeyfoot barátsága Mr. Segundusszal nem ért véget azon az estén, ugyanis meghívta az új tagot a házába a High-Petergate-en, hogy a felesége és a három szépséges lánya társaságában vacsorázzon. Mr. Segundus nőtlen volt, és nem túl gazdag, ezért szívesen fogadta a meghívást. Vacsora után Miss Honeyfoot leült a zongorához, és Miss Jane olasz dalokat énekelt. Másnap Mrs. Honeyfoot elmondta a férjének, hogy Mr. Segundus pontosan olyan, amilyennek egy úriembernek lennie kell, de attól tart, hogy soha nem fog egyről a kettőre jutni, mert manapság már nem divat szerénynek, csendesnek és jószívűnek lenni.

A két úr egyre közelebbi kapcsolatba került egymással. Mr. Segundus hamarosan már minden héten két vagy három estét töltött a High-Petergate-en álló házban. Egy alkalommal nagyon sok fiatal gyűlt össze, és ez természetesen táncos mulatsághoz vezetett. Remek volt a hangulat, de Mr. Honeyfoot és Mr. Segundus gyakran kiosontak a teremből, hogy arról beszélgessenek, ami valóban érdekelte őket – hova lett a mágia Angliából? De akármennyit beszélgettek (sokszor hajnali kettőig vagy háromig), nem jutottak közelebb a válaszhoz; ez talán nem is volt olyan meglepő, hiszen mágusok, antikváriusok és tudósok töprengtek a válaszon lassan több mint kétszáz éve.

Mr. Honeyfoot magas, jó kedélyű, mosolygós úr volt, tele energiával. Mindig társalgott valamiről és tervezgetett valamit, és ritkán kételkedett abban, hogy van-e értelme annak, amit kitalált. Az új dilemma eszébe juttatta a nagy középkori mágusokat2, akik szembekerülvén egy-egy megoldhatatlannak tűnő problémával, legfeljebb pár tündér szolga társaságában lóháton útra keltek, és egy évig meg még egy napig távol voltak. A tündérek vezetésével mindig megtalálták a válaszokat a rejtélyekre. Mr. Honeyfoot elmondta Mr. Segundusnak, hogy legjobb lenne, ha versenyre kelnének azokkal a nagy emberekkel, akik közül néhányan Anglia, Skócia és Írország legeldugottabb részeibe is eljutottak (ahol a legerősebb volt a mágia), meg azokkal, akik teljesen kilovagoltak a világból, és a mai napig sem tudta senki, hogy hova mentek, és mi történt velük, amikor odaértek. Mr. Honeyfoot nem javasolta, hogy olyan messzire menjenek – egyáltalán nem akart nekivágni a világnak, mert tél volt, és az utak kirázták az ember lelkét. Arról azonban meg volt győződve, hogy el kellene menniük valahova, és beszélniük kellene valakivel. Közölte Mr. Segunduszszal, hogy szerinte mindkettőjüknek ellaposodott a gondolkodása, és nagy szükségük lenne egy friss nézőpontra. Nem tudták kitalálni, merre induljanak, és kit keressenek. Mr. Honeyfoot már épp kezdett kétségbeesni, amikor eszébe jutott a másik varázsló.

Pár évvel korábban eljutott a pletyka a yorki társaságba, hogy él egy másik mágus is Yorkshire-ben. Ez az úr a vidék egyik legfélreesőbb pontján lakott, ahol (a mendemonda szerint) azzal töltötte a nappalokat és az éjjeleket, hogy ritka mágikus iratokat tanulmányozott csodálatos könyvtárában. Dr. Foxcastle kiderítette, hogy mi a neve és a pontos címe ennek a másik mágusnak, és írt neki egy udvarias levelet, amelyben meghívta, hogy csatlakozzon ő is a yorki társasághoz. A másik varázsló válaszolt. Megírta, hogy tisztában van vele, milyen nagy megtiszteltetés érte, de legnagyobb sajnálatára képtelen teljesíteni a kérést. Olyan nagy a távolság York és a Hurtfew Apátság között… Olyan alattomosak az utak… Annyi dolga van, amiket nem hanyagolhat el… stb. stb.

A yorki mágusok mind átfutották a levelet, és megállapították, hogy nem is lehet valamirevaló mágus az, akinek ilyen parányi a kézírása. Aztán – miután túltették magukat azon a csalódáson, hogy sohasem láthatják a csodálatos könyvtárat – lassan meg is feledkeztek a másik mágusról. Csakhogy Mr. Honeyfoot szerint az a kérdés, hogy „Hová lett a mágia Angliából?” volt annyira fontos, hogy ne hagyjanak ki egyetlen utat sem, ami talán a válasz megtalálásához vezet. Ki tudja, talán érdemes megkérdezni a másik varázslót is. Mr. Honeyfoot azonnal írt is egy levelet, amelyben felvetette a másik mágusnak, hogy Mr. Segundusszal együtt szívesen látogatást tennének nála a karácsonyt követő harmadik kedden pontban fél háromkor. A válasz nem sokáig váratott magára, és Mr. Honeyfoot a szokásos szívélyességével azonnal Mr. Segundusért küldetett, hogy megmutassa neki a levelet. A másik mágus apró betűivel azt írta, hogy örömmel látja vendégül őket. Ennél több nem is kellett. Mr. Honeyfoot nagyon elégedett lett, és szólt Watersnek, a kocsisnak, hogy szükség lesz a szolgálataira.

Mr. Segundus, kezében a levéllel, egyedül maradt a szobában. Olvasni kezdte: „…Az igazat megvallva kicsit összezavart a váratlan megtiszteltetés. Alig hihető számomra, hogy a yorki mágusok, akik annyira elégedetten élvezik egymás társaságát és felmérhetetlen bölcsességét, éppen egy olyan magányos tudóssal akarnának értekezni, mint jómagam…”

Volt valami halvány gúny ezekben a sorokban, mintha a levél írója minden szavával csúfot űzött volna Mr. Honeyfootból. Mr. Segundus örült, hogy Mr. Honeyfoot nem vette észre a sorok mögött az iróniát, máskülönben nem ment volna ki olyan jókedvűen Watershez. Olymértékben barátságtalannak érezte a levelet, hogy már nem is annyira akaródzott neki meglátogatni ezt a másik mágust. Mindegy, gondolta magában, el kell mennie, mert Mr. Honeyfoot nagyon szeretné – és végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Meglátogatjuk, kiábrándulunk belőle, és jövünk is vissza.

Az utazás napját viharos időjárás előzte meg. Az eső hosszú, kusza pocsolyákat hagyott a csupasz, barna földeken, a nedves háztetők hideg kőtükrökre hasonlítottak, és Mr. Honeyfoot postakocsija egy olyan világon zötyögött keresztül, amiben sokkal több hűvös szürke ég, és sokkal kevesebb szilárd, kényelmes föld gyűlt össze, mint amit megszoktak.

Mr. Segundus már az első este óta szerette volna megkérdezni Mr. Honeyfootot a Manchesteri Mágusok Tudós Társaságáról, amit dr. Foxcastle említett az első napon. Most megtette.

– Azt a társaságot nem olyan régen alapították – mesélte Mr. Honeyfoot. – Tagjai között voltak szegényebb fajtából való lelkészek, nagy tiszteletben álló egykori kereskedők, patikusok, ügyvédek, visszavonult malomtulajdonosok, akikre ragadt egy kis latin, meg hasonlók. Olyanok, akiket csak félig lehetne úriembereknek nevezni. Azt hiszem, dr. Foxcastle örült, amikor feloszlottak. Szerinte az ilyenfajta embereknek nem szabad mágiával foglalkozniuk. De tudja, akadt azért közöttük elég sok okos ember is. Úgy kezdték, ahogy maga: vissza akarták hozni a gyakorlati mágiát a világba. Gyakorlatias gondolkodású férfiak voltak, és a varázslatokra is szerették volna alkalmazni a termékek és áruk művészetében már bevált józan, tudományos elveket. Ezt úgy nevezték, hogy „Racionális Thaumaturgia.” Amikor rájöttek, hogy nem működik, elcsüggedtek. Nos, ezt nem is lehet a szemükre vetni. De aztán hagyták, hogy a kiábrándultságuk mindenféle bonyodalmakba keverje őket. Abban kezdtek hinni, hogy a világon nincs mágia, és soha nem is volt. Azt hirdették, hogy az aranykori mágusok mind csalók voltak, vagy őket csapták be. Meg azt is mondták, hogy a Hollókirály történetét csak az észak-angliai emberek találták ki, hogy távol tartsák maguktól a déli zsarnokokat (maguk is északról származtak, ezért rokonszenveztek ennyire a történettel). Ó, nagyon eredeti magyarázatokat fundáltak ki… De azt elfelejtettem, hogyan magyarázták a tündéreket. Feloszlottak, mint mondtam, és az egyikük – ha jól tudom, Aubrey-nak hívták –, meg akarta írni az egészet, hogy nyomtatásban is megjelenjen. Amikor viszont neki kellett volna kezdenie az írásnak, olyan makacs melankólia szállta meg a lelkét, hogy egyetlen betűt sem tudott papírra vetni.

– Szegény ember – sóhajtott Mr. Segundus. – Talán ez a kor szelleme. Ez a kor nem mágusoknak és tudósoknak való, ugye? A kereskedőknek, a tengerészeknek és a politikusoknak áll a világ, nem a mágusoknak. A mi napunk leáldozott. – Rövid ideig tűnődött magában. – Három évvel ezelőtt Londonban jártam, és találkoztam egy utcai mágussal, egy jellegzetes naplopó, akinek eléggé eltorzult a külseje. Rávett, hogy adjak neki egy nagyobb összeget, és cserébe megoszt velem egy hatalmas titkot. Amikor kifizettem neki a pénzt, elmondta, hogy egy nap majd két varázsló visszahozza a mágiát Angliába. Egyáltalán nem hiszek a jóslatokban, mégis töprengeni kezdtem azon, amit mondott, és így jutottam el ahhoz a kérdéshez, amit feltettem a bukott helyzetünkről. Hát nem különös?

– Teljesen igaza van, a jóslatok mind értelmetlen badarságok – felelte Mr. Honeyfoot nevetve. Aztán, mintha hirtelen szállta volna meg egy gondolat, felcsillant a szeme. – Ketten vagyunk és mágusok. Honeyfoot és Segundus – ízlelgette a szavakat, mintha azt próbálgatná, hogyan festenek majd az újságokban és a történelemkönyvekben. – Honeyfoot és Segundus… nagyon jól hangzik.

Mr. Segundus megrázta a fejét.

– Az a fickó tudta, hogy mivel foglalkozom, és igazán elvárható lett volna tőle, hogy legalább úgy tegyen, mintha én lennék az egyik a kettő közül. De a végén egyértelműen kijelentette, hogy én nem tartozom közéjük. Először úgy tűnt, hogy nem biztos a dolgában. Volt valami furcsa benne… Leíratta velem a nevemet, és sokáig nézegette.

– Bizonyára rájött, hogy nem húzhat ki több pénzt önből.

A Hurtfew Apátság úgy tizennégy mérföldre északnyugatra helyezkedett el Yorktól. Már a neve is ősi patinájáról árulkodott. Régen valóban egy apátság volt, de annak már hosszú ideje; a mostani házat Anna királynő uralkodása idején építették. Elragadó látványt nyújtott szögletes, masszívnak tűnő formájával a kísérteties, nyirkos fákkal teli parkban (mert a köd folyton gyűlt a nap folyamán). Egy (Hurtnek nevezett) folyó szaladt át a parkon, és egy pompás klasszikus híd ívelt át fölötte.

A másik mágus (akit Norrellnek hívtak) az előcsarnokban fogadta a vendégeit. Apró volt, akárcsak a kézírása, és amikor üdvözölte Hurtfew-ban a látogatóit, a hangja is nagyon halknak tűnt, mintha nem lenne hozzászokva, hogy hangot adjon a gondolatainak. Mr. Honeyfoot, aki egy kicsit süket volt, nem is értette, amit mond.

– Öregszem, uram… gyakori hiba. Remélem, elnéző lesz velem.

Mr. Norrell egy kellemes szalonba vezette a vendégeit, ahol tűz égett a kandallóban. Nem gyújtottak gyertyákat, a két impozáns ablak bőven elég fényt engedett be – habár ez amolyan szürkés fény volt, egyáltalán nem szívmelengető. Mr. Segundus újra meg újra arra gondolt, milyen jó lenne még egy tüzet gyújtani, meg arra, hogy valahol biztosan tartanak gyertyákat, ezért folyton forgolódott a székében, és keresgélt a szemével. De nem talált semmit – talán csak egy tükröt és egy antik órát.

Mr. Norrell elmondta, hogy olvasta Mr. Segundus beszámolóját Martin Pale tündérszolgáinak pályafutásáról.

– Dicséretre méltó alkotás, uram, de kihagyta belőle Fallowthought Mestert. Egy szerényebb szellem volt, akinek segítőkészsége a nagy dr. Pale felé bizony megkérdőjelezhető. Mégis, a története nem lehet teljes az ő szerepe nélkül.

Kis darabig hallgattak.

– Egy tündér, akit Fallowthoughtnak neveztek, uram? – kérdezte Mr. Segundus.

– Én… igazság szerint… hogy őszinte legyek, még sohasem hallottam ilyen teremtményről. Sem ebben a világban, sem egy másikban.

Mr. Norrell most először elmosolyodott, de ez amolyan befelé irányuló mosoly volt.

– Hát persze – válaszolt. – El is felejtettem. Fallowthought Mester csak Holgarth és Pickle visszaemlékezéseiben jelenik meg, amit aligha olvashatott. Gratulálok önnek, ez a két író meglehetősen ízléstelen, inkább bűnözők, mint mágusok: minél kevesebbet hallott felőlük az ember, annál jobb.

– Ó, uram! – kiáltott fel Mr. Honeyfoot, aki azt hitte, hogy Mr. Norrell az egyik könyvéről beszél. – Csodálatos dolgokat hallottunk a könyvtáráról. Az összes yorkshire-i mágus sárga lett az irigységtől, amikor megtudták, milyen rengeteg könyv gyűlt itt össze.

– Valóban? – kérdezte Mr. Norrell hidegen. – Ez meglep. Nem tudtam, hogy ennyire széles körben ismerik a ténykedésemet… Alighanem Thoroughgood tehet róla. – Töprengve ejtette ki a nevet, annak a kereskedőnek a nevét, aki könyveket és ritkaságokat árult a yorki Coffee-yardban. – Childermass már sokszor figyelmeztetett, hogy Thoroughgood nagy pletykafészek.

Mr. Honeyfoot nem értette az egészet. Ha neki lenne ennyi mágiával foglalkozó könyve, egyfolytában róluk beszélne, örömmel fogadva az elismeréseket, és maga sem tudna betelni velük. Nem tudta elhinni, hogy Mr. Norrell nem így érez. Kedves akart lenni, és meg akarta nyugtatni a vendéglátójukat (mert fejébe vette, hogy az úriember túl szemérmes).

– Ha nem haragszik, bátorkodnék előhozakodni a kívánságunkkal. Szívesen megtekintenénk az ön csodálatos könyvtárát.

Mr. Segundus biztos volt benne, hogy Mr. Norrell visszautasítja a kérést, de a házigazda egy darabig mélázva figyelte őket (apró, kék szeme volt, mintha valami rejtekhelyről figyelt volna, saját maga legmélyéről), aztán szinte könyörületesen rábólintott a kérésre. Mr. Honeyfoot sugárzott a hálától, mert azt hitte, hogy Mr. Norrellnek is akkora örömöt okozott, mint saját magának.

Mr. Norrell végigvezette a két urat egy folyosón – amit Mr. Segundus egy nagyon is hétköznapi folyosónak látott, simára polírozott tölgyfával burkolt falakkal és padlóval, átható méhviasz-illattal. Aztán elérkeztek egy lépcsőhöz, de lehet, hogy csak három-négy lépcsőfokhoz, és onnan egy újabb folyosóra jutottak, ahol hidegebb levegő fogadta őket, és a falak is nemes yorki kőből készültek. Minden nagyon is szokványosnak tűnt. (Bár Mr. Segundus nem tudta eldönteni, hogy a második folyosó a lépcsők előtt vagy után volt, vagy hogy tényleg volt-e ott valamiféle lépcső.) Mr. Segundus azon szerencsés urak közé tartozott, akik mindig meg tudták mondani, merre van észak, dél, kelet vagy nyugat. Nem volt különösebben büszke erre – számára olyan természetesnek tűnt, mint az, hogy a feje még mindig a nyakán van –, de ez a képessége elhagyta Mr. Norrell házában. Később sehogy sem tudta felidézni, hogyan következtek egymás után a folyosók és a szobák, és arról sem volt fogalma, mennyi idő alatt értek el a könyvtárba. Még az égtájat sem sejtette; úgy tűnt, mintha Mr. Norrell felfedezett volna egy ötödik pontot az iránytűn – nem keletet, délt, nyugatot vagy északot, hanem egy egész más irányt –, és ebbe a furcsa irányba vezetné őket. Mr. Honeyfoot ellenben nem vett észre semmi különöset.

A könyvtár talán egy kicsit kisebb volt, mint a szalon, ahonnan elindultak. Fahasábok ropogtak a kandallóban, és minden nagyon kellemesnek és csendesnek tűnt. Mégis, a fény mintha nemcsak a három magas, tizenkét kazettára osztott ablakon keresztül érkezett volna, hanem valami egész más irányból is, és Mr. Segundust megint nem hagyta nyugodni egy bizarr érzés. Valahol kell lennie még gyertyáknak, ablakoknak, vagy egy másik tűznek, ami fényt áraszt. A helyiség ablakain át a végtelen, homályos angol esőt lehetett látni, ezért Mr. Segundus előtt rejtve maradt a táj, és azt sem tudta megállapítani, a háznak melyik részében állnak.

Üres volt a helyiség, csak egy ember ült bent egy asztalnál, aki jöttükre felállt. Mr. Norrell röviden bemutatta: ő Childermass, a titkára.

Mr. Honeyfoot és Mr. Segundus maguk is mágusok voltak, ezért szavak nélkül is tudták, hogy a Hurtfew Apátságban a vendéglátójuk számára a könyvtár a legnagyobb kincs. Meg sem lepődtek, amikor meglátták, hogy a ház tulajdonosa micsoda gyönyörűséges ékszerdobozba zárta a legféltettebb kincsét. A falak mentén sorakozó könyvespolcokat angol fafajtákból készítették, és a temérdek faragással a gótikus boltívekhez tették őket hasonlóvá. A faragások között voltak levelek (szárított és összetekeredett levelek, mintha a művész az őszt akarta volna kifaragni a fából), egymásba gabalyodó gyökerek és ágak, bogyók és folyondárok – egytől-egyig mesterien kidolgozva. De a könyvespolcok csodája eltörpült a könyvek csodája mellett.

Az első dolog, amit egy mágustanonc megtanul, az, hogy vannak mágiáról szóló könyvek, és vannak mágikus könyvek. A második tanulnivalója, hogy az első fajtát két-három guinea-ért megkaphatja egy jó könyvesboltban, míg a másik fajta értékét rubintokban lehet mérni. A yorki társaság gyűjteménye nagyon jó volt, szinte kiváló; a rengeteg kötet között szerepelt öt, 1550 és 1700 között írt munka is, amelyeket okkal lehet mágikus könyveknek nevezni (bár az egyik nem volt több néhány gyűrött oldalnál). Ritkán lehetett mágikus könyvekre bukkanni, és sem Mr. Honeyfoot, sem Mr. Segundus nem is látott életében kettőnél vagy háromnál többet, és azokat is különböző magánkönyvtárakban. Hurtfew-ban minden falat könyvespolcok takartak, és minden polc tele volt könyvekkel. Az összes könyv, vagy majdnem az összes, mágikus könyvnek látszott. A könyvek nagy részét vadonatúj borítás fedte, de ezeket a köteteket Mr. Norrell minden bizonnyal újraköttette (előnyben részesítette a borjúbőr kötést takarosan belenyomott kis ezüst betűkkel). De akadt ott szép számmal réges-régi könyv is málladozó gerinccel és sarkokkal.

Mr. Segundus végignézett a legközelebbi polcon sorakozó könyvek gerincén. Az első cím, amit elolvasott, ez volt: Miként kérdezzünk a Sötéttől, és hogyan értelmezendő a válasz?

– Ostoba írás – jegyezte meg Mr. Norrell. Mr. Segundus meghökkent, mert nem tudta, hogy vendéglátójuk ennyire közel áll hozzá. Mr. Norrell folytatta. – Nem tanácsolnám, hogy egy pillanatig is ilyesmire fecsérelje a gondolatait.

Így hát Mr. Segundus tekintete továbbsiklott a következő könyvre, az Instrukciókra, amit Belasis írt.

– Belasist bizonyára ismeri – mondta Mr. Norrell.

– Csak hírből, uram. Sokszor hallottam, hogy hatalmas tudományokhoz volt kulcsa, de azt is mondják – és ebben az összes szaktekintély egyetért –, hogy az Instrukciók összes példányát megsemmisítették. És mégis, íme egy példány! De hiszen ez egészen rendkívüli! Csodálatos!

– Ön nagyon sokat vár Belasistól – felelte Mr. Norrell. – Egy időben én is éppen úgy viszonyultam hozzá, mint ön. Emlékszem, hogy hosszú hónapokon át napi nyolc órán keresztül tanulmányoztam a munkáit. Azt kell mondjam, hogy soha más szerzőnek nem szenteltem ennyi figyelmet. De végül csalódnom kellett. Misztikus, amikor érthetőnek kellene lennie, és túlzottan érthető, amikor homályosan kellene fogalmaznia. Vannak dolgok, amiket nem szabad papírra vetni, hogy az egész világ elolvashassa. Ami engem illet, többé már nem vagyok jó véleménnyel Belasisról.

– Van itt egy könyv, amiről még csak nem is hallottam soha, uram – jegyezte meg Mr. Segundus. – A judeo-keresztény bűvtudomány kiválóságai. Erről mit tud mondani?

– Hah! – csattant fel Mr. Norrell. – A tizenhetedik században készült, de csak elítélően tudok nyilatkozni róla. Írója egy hazug, iszákos, házasságtörő csavargó. Örülök, hogy a világ teljesen megfeledkezett róla.

Úgy tűnt, Mr. Norrell nemcsak az élő mágusokat veti meg. A halottakat is rátette a mérleg serpenyőjére, és könnyűnek találta őket.

Közben Mr. Honeyfoot felhevülten sétált könyvszekrénytől könyvszekrényig, karját a magasba emelte, mint egy metodista lelkész, aki Istent dicséri. Annyi időt sem töltött el egy polc előtt, hogy elolvassa az egyik könyv címét, máris egy másik kötet vonta magára a figyelmét a terem túlsó feléből.

– Ó, Mr. Norrell! – kiáltotta. – Ilyen szédületes mennyiségű könyv! Itt biztosan megtaláljuk a választ minden kérdésünkre.

– Kétlem, uram – válaszolt Mr. Norrell szárazon.

A titkár halkan felnevetett. Nyilvánvalóan Mr. Honeyfootot nevette ki, de Mr. Norrell nem szidta meg sem a pillantásával, sem szóval. Mr. Segundus el sem tudta képzelni, milyen ügyek intézését bízhatja a házigazda egy ilyen emberre. Hosszú haja olyan zilált volt, mint az eső, és olyan fekete, mint a vihar. Sokkal jobban illett volna egy szélfútta mocsárba vagy egy koromfekete sikátorba, esetleg Mrs. Radcliffe egyik regényébe.

Mr. Segundus levette Jacques Belasis Instrukcióit, és Mr. Norrell elítélő véleménye ellenére azonnal két érdekfeszítő bekezdésnél nyitotta ki. Aztán észrevette, hogy mennyire szalad az idő, és közben a titkár rajta tartja eszelős, sötét szemét, ezért kinyitotta A judeo-keresztény bűvtudomány kiválóságait. Nem nyomtatott kiadvány volt (amire számított), hanem egy kézirat, amit zaklatott macskakaparással vetettek papírra, ráadásul valamiféle fecnikre, nagyrészt kocsmai számlákra. Mr. Segundus ebben is nagyon izgalmas kalandok leírását találta. A tizenhetedik századi mágus gyér varázstudományát arra használta, hogy hatalmas ellenségekkel harcoljon; olyan küzdelmeket vállalt, amilyeneket emberi mágusnak soha nem lett volna szabad. Hányaveti módon mesélt a győzelmeiről, és sorait mindig akkor firkantotta le, amikor az ellenségek éppen feléje közeledtek. A szerző nagyon jól tudta, hogy egyre fogy az ideje, és a halál a legjobb, amiben reménykedhet.

A helyiségre egyre sűrűbb sötétség borult, az ódon kézírás elhalványodott a papíron. Két inas jött be a könyvtárba, és miközben a megbízhatatlannak látszó titkár minden lépésüket figyelte, gyertyákat gyújtottak, behúzták a függönyöket, és szenet dobtak a tűzre. Mr. Segundus úgy vélte, itt az ideje emlékeztetni Mr. Honeyfootot, hogy még el sem mondták a vendéglátójuknak, milyen ügyben érkeztek.

Miközben elhagyták a könyvtárat, Mr. Segundus egy újabb furcsaságot fedezett fel. Egy széket húztak a kandalló mellé egy asztalhoz, amelyek, egy ősrégi könyv fedelei és bőrkötésének darabjai hevertek, valamint egy olló és egy erős, kegyetlennek tűnő kés – olyasféle, amilyennel a kertészek metszenek. De a könyv lapjait sehol sem látta. Mr. Segundus arra gondolt, hogy a mágus talán elküldte őket, hogy új kötést kapjanak. Csakhogy a régi kötés is erősnek látszott még, és miért kockáztatta volna meg Mr. Norrell, hogy miután nagy vesződséggel kiszedi a lapokat, esetleg meg is sérülnek? Ilyen munkát csak elsőrangú könyvkötőre szabad bízni.

Amikor ismét leültek a szalonban, Mr. Honeyfoot megszólította Mr. Norrellt.

– Amit ma a házában láttam, uram, meggyőzött arról, hogy ön az, aki igazán tud nekünk segíteni. Mr. Segundus és én azon a véleményen vagyunk, hogy a modern mágusok rossz úton járnak. Apróságokra fecsérlik az energiájukat. Nem ért velünk egyet, uram?

– Ó, dehogynem! – felelt Mr. Norrell.

– A kérdésünk az lenne – folytatta Mr. Honeyfoot –, hogy miért zuhant ilyen mélyre a mágia az egykori dicsőséges helyéről ebben a nagyszerű országban. Azt akarjuk kérdezni, uram, hogy hová lett a mágia Angliából.

Mr. Norrell apró kék szeme egyre keményebben villogott, és az ajka is öszszeszorult, miközben megpróbálta elfojtani azt a nagy és titkos örömöt, amit legbelül érzett. Olyan volt, gondolta magában Mr. Segundus, mintha régóta várta volna ezt a kérdést, és évek óta tartogatná magában a választ.

– Nem segíthetek a kérdésükkel kapcsolatban, uram, mert érthetetlen számomra. Ez egy rossz kérdés, uram. A mágia nem tűnt el Angliából. Én például egy elég tehetséges gyakorló mágus vagyok.

 

A Kiadó engedélyével.