Beleolvasó - Annie Kagan: Billy Fingers túlvilági élete

Fülszöveg:

Billy Fingers Cohen, a rosszfiú, a pitiáner egykori drogkereskedő és hajléktalan kábítószerfüggő 2004-ben, kórházi kezelése során egy tudatmódosító szer által kiváltott mámoros állapotban kiszaladt egy forgalmas főútra, ahol egy arra száguldó gépkocsi tüstént halálra gázolta. Hátrahagyott húga hosszú hetekig küzdött a gyásszal, a depresszióval és a mardosó önváddal, és kétségbeesetten próbált valami értelmes magyarázatot találni Billy látszólag eltékozolt életére és tragikus halálára.

 

Majd pár héttel a halálos balesete után William Cohen, más néven Billy Fingers, egy tavaszi hajnalon felébresztette Annie húgát. "Súlytalanul sodródom az űrön át, és körülöttem mindenfelé ott csillognak és pislákolnak ezek a fenséges csillagok, holdak és galaxisok… És érzem, ahogy védelmezőn körülvesz egy Isteni Jelenlét; egy kedves, szerető, jóindulatú jelenlét."

 

Billy tovább folytatódó túlvilági üzenetei példátlan utazásra invitálják húgát a halál utáni élet mennyei boldogságába és számtalan csodájába. Billy mélyenszántó, részletes leírásai az általa bejárt misztikus birodalmakról és az őt váró Emelkedett Fénylényekről, valamint a tőlük kapott bölcsességek gyöngyszemei az ismert halálközeli élményeket messze meghaladó kalandokba avatják be az olvasót. Billy – amint arra Dr. Raymond A. Moody az előszavában rámutat, miközben magyarázatot kínál a már az ókorban is ismert jelenségre – valójában nem más, mint a "világok között járók", az élők és a holtak birodalma közötti hírvivők egyike.

 

A Billy Fingers túlvilági élete című könyv bámulatos és letehetetlenül izgalmas, bölcsességekkel, humorral és reménnyel teli története mindörökre megváltoztatja az életről, a halálról és a másvilágról vallott nézeteinket.

 

Részlet a regényből:

EGY

Az első dolog, ami történik

 

A Miami Dade Police reggel kilenckor üzenetet hagyott az üzenetrögzítőmön: „Ha ismeri William Cohent, kérjük, hívja Diaz őrmestert a 305… számon.”

Jaj, ne! Biztos megint lecsukták Billyt. Csak a börtönt ne! Nehogy ismét odakerüljön! Ne ennyi idősen!

Még mindig émelygek, hacsak eszembe jut, amikor a bátyámat letartóztatták, csaknem harminc éve; a fakalapács könyörtelen puffanása, a súlyos szavak: „Huszonöt évtől életfogytig terjedő szabadságvesztésre…”; a karjaim között zokogó anyám, ahogy rimánkodott a bírónak, hogy gondolja meg magát. Amikor a rendőrség a szemem láttára bilincselte meg és rángatta el Billyt a Sing Singbe, amiért kokaint árult: valószínűleg az volt egész életem legszörnyűbb napja.

Reszkető kézzel pötyögtem be a Miami Rendőrség telefonszámát.

– Halló! William Cohen húga vagyok. Letartóztatták?

– Nem – felelte Diaz őrmester lágy hangon. – Ma hajnalban, fél háromkor elütötte egy autó. Sajnálom, asszonyom. A bátyja meghalt.

Jéggé dermedt a szívem. Meghalt? Forogni kezdett velem a szoba. Teljesen kába lettem. Egy szék után nyúltam, és lerogytam rá.

– Mi történt?

– William kiszökött a South Miami Hospital intenzív osztályáról. Részeg volt, és kiszaladt az autópályára – jelentette az őrmester.

– Ön ott volt? – kérdeztem.

– Igen, hölgyem. Engem hívtak ki a baleseti helyszínre.

– És Billy megsérült? – Megsérült? Mégis mit képzelek?

Hiszen elütötte egy autó, az istenért! – Mármint, úgy értem, kórházba szállították?

– Nem, hölgyem. A bátyja azt sem tudta, mi történt vele. Abban a pillanatban az életét vesztette. Egyáltalán nem szenvedett.

Abban a pillanatban az életét vesztette? Egyáltalán nem szenvedett? Mégis honnan tudhatná ezt? Az őrmester próbálta enyhíteni a csapást, de nem igazán működött a dolog.

– William kórházi azonosító karszalagot viselt. Az ő adatbázisukból szereztük meg az ön nevét és telefonszámát.

Hát így találtak meg! Billy mindig is engem nevezett meg a „szükséghelyzet esetén értesítendő” személyként.

Diaz őrmester megköszörülte a torkát. – Nézze, asszonyom, nem szükséges azonosítania a holttestet. A karszalag épp elég. Jobb, ha úgy emlékszik rá, ahogyan most.

Jobb, ha úgy emlékszem rá, ahogyan most? Jaj, édes istenem!

Az őrmester bizonyára meghallotta, hogy sírni kezdek, mert így folytatta: – Nézze, nem igazán szabályszerű, de ha megadja a címét, szívesen elküldöm önnek a bátyja személyes tárgyait.

Mivel nem kellett megnéznem Billy baleset utáni, összeroncsolt testét, nem volt semmi értelme, hogy átrepüljek New Yorkból Miamiba. Amikor az én hatvankét éves bátyám az életét vesztette, akkor már hajléktalan volt egy ideje, úgyhogy minden birtoka ott lehetett a zsebeiben. A bátyám szépen, takarosan elrendezve hagyta rám a dolgait – nem úgy, mint amikor még élt. Ami miatt évek óta aggódtam, most bekövetkezett hát. Billy meghalt.

Felhívtam Billy drogrehabilitációs konzulensét a South Miami Hospitalban. Eddie hangja ingerült volt.

– Billy múlt éjjel megjelent a sürgősségin; be volt lőve, és véreset köhögött. Azt akarta, hogy vegyék fel a kórház betegállományába. Amikor a nővér elutasította, mondván, hogy inkább a detoxikálóba kellene mennie, dühöngeni kezdett. Felkapott egy széket, és megfenyegette őt. Az ijedt nővér hívta a rendőrséget, erre Billy kiszaladt az osztályról, a többit pedig már ön is tudja. A bátyja nem bízott a Felsőbb Hatalomban. Nagyot csalódtam benne.

Csalódott? Billy meghalt. Eddie meg csalódott? Kinyomtam, és mérgemben a szoba túlsó végébe hajítottam a telefont, hogy a lehető legmesszebb kerüljenek tőlem a szavai.

Jaj, istenem, Billy halott! Olyan erős fájdalmat éreztem a testemben, mintha engem gázoltak volna el. Ruhástul beestem az ágyba, és a fejemre húztam a takarót. Azután visszaemlékeztem arra a hihetetlenül különös dologra, amit előző nap tettem.

Bár hónapok óta nem beszéltünk, az elmúlt héten szinte megszállottan Billy körül forogtak a gondolataim. Ez igen szokatlan volt tőlem, mivel általában minden igyekezetemmel próbáltam nem gondolni rá; ezt a túlélőstratégiát még negyedikben kezdtem alkalmazni. Kislányként valósággal imádtam az én nagy és erős bátyámat, de mindig attól rettegtem, hogy történni fog vele valami szörnyűség. Billy folyton bajba keveredett. Nem igazán tudtam, mit jelent a „baj”, de azt igen, hogy amikor komolyra fordultak a dolgok, elküldték őt valami rejtélyes, számomra ismeretlen helyre. Ha pedig igazán súlyossá vált a helyzet, akkor a szüleim még csak azt sem tudták, hol keressék őt.

Negyedikes voltam, amikor a szüleim elmagyarázták, hogy Billy valami „heroinfüggőség” nevű slamasztikába keveredett. A saját nyugtalanságomat enyhítendő gyakorolni kezdtem a rideg érzéketlenség és távolságtartás művészetét.

Most pedig, ennyi évvel később, a halála előtti héten, bármennyire is próbáltam kőszívű lenni, nem bírtam kiverni Billyt a fejemből; folyton ő járt az eszemben. Az, hogy egyedül élek egy apró, félreeső házban a Long Island-i tengerparton, és otthon dolgozom, nem igazán segített. A szokott napi rutinomhoz tartva magam, próbáltam elterelni a figyelmemet a szorongásomról – kelés hatkor, a macskák megetetése, meditáció, séta az öbölben, ebéd készítése, majd irány a zenei stúdióm, ahol dalokat írok.

Ám a szintetizátorom előtt ülve most másra sem tudtam gondolni, csak Billyre. Szerettem volna felhívni, hallani a hangját, elmondani neki, hogy szeretem, segíteni neki valahogy. De nem tudtam, hogyan érhetném el. És hogy őszinte legyek, énem egy része félt is kapcsolatba lépni vele. Abban azonban biztos voltam, hogy elég rossz bőrben lehet.

A Billy halála előtti napon, egy csípős januári reggelen magamra kaptam két pulóvert, egy tollkabátot meg két kötött gyapjúsapkát, és kimerészkedtem a dermesztő szabad levegőre. A ropogósra fagyott barna levelek között lépkedtem, átvágtam a csupasz ágakat meresztő téli fák között, és leereszkedtem az öbölhöz vezető fa lépcsősoron. Sosem kérek szívességet az égiektől, ám aznap reggel felnéztem az égboltra, felemeltem a karomat, és elképzeltem, hogy beletolom Billyt a hatalmas Istenség oltalmazó karjaiba. Kérlek, vigyázz rá a kedvemért! – suttogtam.

Néhány órával később Billy halott volt.

A rákövetkező néhány nap ágyban maradtam; teát ittam, azonkívül képtelen voltam bármit is tenni. Azt mondják, a gyásznak különböző stádiumai léteznek – sokk, bűntudat, harag, depresszió. Ám mindezek az érzések egymásba ütköztek, és egyszerre zúdultak rám.

A barátnőm, Tex beugrott hozzám, hogy megnézze, mi van velem. – Tudod, fura – mondtam neki. – Nem igazán vagyok szomorú. Inkább úgy érzem magam, mint egy vudubaba, akibe mindenhová tűket szurkáltak.

Azért adtam Texnek ezt a rendhagyó becenevet, mert száznyolcvan centi magas, sötét hajú, csontos, és imádja a cowboycsizmákat. Viszont, bár ránézésre kemény csajnak tűnt, mindig kedves volt, és mindig megfontoltan beszélt.

– Jaj, szívem – sóhajtott Tex, és megfogta a kezem. – Ez a gyász. – Tex már csak tudta. Még tinédzser korában elvesztette a bátyját, Patet, egy repülőgép-szerencsétlenségben.

Három nappal Billy halála után szörnyű hóvihar dúlta végig Long Islandet. Odatoltam az ágyam lábát az ablakhoz, és csak néztem, amint a förgeteg süvöltve tombol a kinti világban. Billy imádta a vad és kavargó időjárást, és miközben az ítéletidőben minden elhomályosult, egyfajta furcsa elégedettséget éreztem. A hó „fehérre meszelte” a világomat, ahogy a halál tette Billy életével. Mindig is hittem, hogy létezik valami a halálunkon túl, de hogy pontosan micsoda, arról fogalmam sem volt. Ahogy a szél őrjöngve üvöltött az ablak túloldalán, biztosra vettem, hogy Billy szelleme az, amint a szokásos módján tombolt: ő bolyongott ily lármásan az égen, próbálva megtalálni a saját útját.

A vihar végül elvonult, és a szél is elült. A napjaimat jórészt ágyban fekve töltöttem, és rengeteget sírtam. Az idő többi részében egyik szem váliumot nyeltem a másik után, amíg végül járkáló zombi lett belőlem. Hosszú, sötét, hullámos hajam most minden tartás nélkül, csimbókosan, fésületlenül csüngött, a szemem teljesen bedagadt és résnyire szűkült a sok sírástól, arcom elgyötört volt, a bőröm pedig aszott és száraz. Többé már nem negyven-akárhány évesnek néztem ki, hanem sokkal inkább százéves vénségnek – de nem zavart a dolog, mivel valahányszor megláttam magam a tükörben, mindig ugyanaz az ítélet született: bűnös.

Az elmúlt néhány év során minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek Billynek; kórházak, rehabilitációk, pszichiáterek, elvonókúrák, metadonklinikák. Semmi nem vált be. Az ő küzdelme szinte fekete lyukká vált, ami engem is beszippantott az ő személyes káoszába. Kéthetente újabb betegség vert le a lábamról, és egyik orvoshoz jártam a másik után. Végül esedezni kezdtem neki: „Nem bírom már ezt tovább! Kérlek, hagyd abba, és ne hívj fel többet!” Ám ő nem állt le. Nem tudta abbahagyni. Azután ahelyett, hogy beszélgettünk volna, jobbára csak sírtunk, és üvöltöztünk egymással. Egy nap végül abbamaradtak a hívásai. Most pedig vége, elment.

A halála utáni gyászos hangulatban és súlyos önostorozással telt három hét múltán elérkezett a születésnapom. Közvetlenül napkelte előtt, ahogy ébredeztem, egyszerre meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít a fejem fölül.

Annie! Annie! Én vagyok az! Én vagyok! Billy!

Billy eltéveszthetetlen, mély, bársonyos hangja volt az. Meghökkentem, de egyáltalán nem éreztem félelmet. Valójában inkább valamiféle vigaszt.

– Billy? – kérdeztem, szinte még félálomban. – Te nem lehetsz itt. Te meghaltál. Biztos csak álmodom.

Nem álmodsz! Én vagyok az! Kelj fel, és hozd a piros jegyzetfüzeted!

Erre hirtelen teljesen magamhoz tértem. Egészen megfeledkeztem arról a vörös bőrkötéses noteszról, amit tavaly ilyenkor küldött nekem Billy a születésnapomra. Meghatott, hogy még így is, mikor kezdték teljesen maguk alá gyűrni a függőségei, vette a fáradságot, és ajándékot vett nekem.

Kipattantam az ágyból, és meg is találtam a vörös noteszt a hálószobai szekrényem egyik polcán. A lapjai üresek voltak, az első oldalon szereplő, kézzel írt ajánlást leszámítva.

 

Kedves Annie!

Mindenkinek kell egy könyv, amit neki ajánlottak.

Olvass a sorok között!

Szeretettel,

Billy

 

Milyen furcsa dolgot írt nekem Billy! Olvassak a sorok között? Végigfuttattam az ujjaimat az ismerős ákombákomon. Majd újra meghallottam a hangját.

Tényleg én vagyok, Annie! És jól vagyok, és minden oké, mert…

Gyorsan felkaptam egy tollat, és írni kezdtem a szavait a vörös noteszba.

Az első dolog, ami történik, a teljes elragadtatás, gyönyör és boldogság; legalábbis az én esetemben így volt. Nem tudom, mindenki ezt tapasztalja-e, amikor meghal. Amikor elütött az autó, jött egy energia, és egyenesen kiszippantott a testemből, át egy magasabb birodalomba. Azért mondom, hogy „magasabb”, mert úgy éreztem, mintha felfelé emelkednék, és egyszeriben minden fájdalmam megszűnt.

Nem emlékszem, hogy a testem fölött lebegtem volna, vagy fentről lenéztem volna rá, vagy bármi hasonló. Azt hiszem, nagyon igyekeztem elhúzni onnan a csíkot. Azt tüstént tudtam, hogy meghaltam, és nem küzdöttem ellene; bármi várt is rám, úgy éreztem, teljesen készen állok rá.

Nem voltam tudatában, hogy bármilyen meghatározott sebességgel haladnék. Egyszerűen csak könnyűnek és tehermentesnek éreztem magam, ahogy ez a szívóerő magával ragadott egy kamraszerűségbe, amely fala tömény, ezüstös kék fényekből állt. Azok az emberek, akik halálközeli élményt éltek át, sokszor azt mondják, valami alagúton keltek át. Én azért használom inkább a „kamra” szót, mert egy alagútnak vannak oldalfalai, én azonban bármilyen irányba is néztem, nem volt ott semmi más, csak az a ragyogó fény, ameddig a szemem ellátott. Talán az lehet a különbség, hogy az én jegyem csak egy útra szólt, az övékről pedig utóbb kiderült, hogy retúr.

Habár többé már nem volt testem, mégis úgy éreztem, mintha még mindig meglenne, és épp meggyógyulna. A kamrában ragyogó fények belém hatoltak, és ahogy felfelé húztak, egyre jobban és jobban éreztem magam tőlük. Nem csupán az autóbalesetem során szerzett sebeket gyógyították meg. Az első nanoszekundumban, ahogy megérintettek a fények, mintha eltörölték volna az összes kárt, amit az életem során elszenvedtem: minden fizikai, mentális, érzelmi és egyéb sérülést.

Rövidesen Apu jelent meg közvetlenül mellettem: fiatalon, mosolyogva, és olyan jóképűen, akár fénykorában. Viccelődni kezdett, és azt kérdezte: „Na, mi tartott ennyi ideig?” Annyira nagyon remek volt újra látni őt, de gyanítom, főleg azért volt ott velem, hogy legyen a közelemben valaki ismerős is az idegen terepen. Azért mondom ezt, mert az utazásnak csupán egy részében tartott velem, és határozottan nem Apu volt a fő szenzáció.

A fő számot az ezüstös fények jelentették, és a partiszerű atmoszférájuk. Ezek a gyógyító fények ünnepi hangulatot árasztottak, mintha csak nekem éljeneznének és örvendeznének, mondván: „Isten hozott újra itthon, fiam!”

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig lebegtem ebben a gyógyító kamrában, mert már teljesen elvesztettem az időérzékemet. Annyit azonban mondhatok, hogy az a kamra valamiféle kozmikus szülőcsatorna lehetett, amely „világra hozott” engem ebbe az új életbe.

Szeretném, kedvesem, ha tudnád: többé semmi nem nehéz és kegyetlen a számomra. Kicsusszantam a kamrából, egyenesen ki a dicsőséges Mindenségbe. Súlytalanul sodródom az űrön át, és körülöttem mindenfelé ott csillognak és pislákolnak ezek a fenséges csillagok, holdak és galaxisok. Az egész légkört betölti valami megnyugtató zümmögés; mintha több százezer hang énekelne nekem, de olyan nagyon messziről, hogy alig-alig hallom őket.

Habár azt nem igazán mondhatom, hogy bárki is itt volt és várt rám, mégis: amint kijutottam a kamrából, megéreztem egy Isteni Jelenlétet; egy kedves, szerető, jóindulatú jelenlétet, és valójában, ennyi épp elég is volt.

Az Isteni Jelenléten túl lényeket is éreztem magam körül – azt hiszem, te Emelkedett Lényeknek hívnád őket. Nem tudom megmagyarázni, miért használom többes számban a „lények” szót az egyes szám helyett; egyszerűen csak tudom, hogy egynél több létezik belőlük. Nem látom és nem hallom őket, azonban érzem, amint ide-oda mozognak körülöttem, ahogy süvítve elsuhannak mellettem; különféle dolgokat művelnek, amik, gyanítom, hogy velem kapcsolatosak. És bár lövésem sincs, mik lehetnek ezek a dolgok, az az érzésem, hogy azért ilyen euforikus és nem félelmetes nekem idekint az űrben lebegni, mert ez a mennyei brigád törődik velem.

Lenézek a Földre, és az nagyon lent van. Mintha valami lyuk volna az égen; egy pici lyuk a mi két világunk között: keresztülnézhetek rajta, és így láthatlak téged. Tudom, milyen szomorú vagy a halálom miatt. A szomorú nem is a megfelelő kifejezés. A reményvesztetten gyászoló már találóbb. De édesem, a halál távolról sem olyan komoly dolog, mint hiszed. Eddig legalábbis nagyon is élvezetes. Valójában nem is lehetne jobb. Próbáld meg nem túl komolyan venni a halált! Sőt, ami azt illeti, próbáld meg az életet is könnyedebben venni! Hidd el, akkor sokkal jobban éreznéd magad. Ez az élet egyik nagy titka. Szeretnél hallani még egy titkot? A búcsúzás sem olyan komoly ám, mint amilyennek tűnik, mert biztosan fogunk még újra találkozni.

 

Amilyen hirtelen jött, Billy hangja ugyanolyan hirtelen elenyészett. Az ágyamon ültem, a vörös notesz a térdemen pihent, és az első oldalait megtöltötte a kézírásom: Billy szavai. Lehetséges, hogy csak képzeltem, hogy hallom a hangját? Talán. De vajon honnét jöttek ezek a szavak? Mert egyértelműen nem az enyémek voltak.

A noteszba csúsztatva találtam egy üdvözlőkártyát is, amit a bátyám még akkor, azzal együtt küldött – egy vicces rajzot egy nagy, narancssárga kandúrról, amint átölel egy aranyos, kislányos, lila kiscicát. A kártya üzenete hátborzongatóan találó volt: Valódi lennél? Vagy csak álmodlak téged?

Lehet, hogy valami bizarr, álomszerű gyászreakciót éltem át? Honnét tudhattam volna biztosan? Sehonnét, és hogy őszinte legyek, abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt. Billy halála óta most először boldognak éreztem magam… sőt, több mint boldognak. Billy jól volt. Amint leírta nekem a csillagok közötti mámoros lebegését, a világának atmoszférája valahogy mintha átáramlott volna az enyémbe. És ettől szinte euforikus állapotba kerültem.

Majd hirtelen rám tört az éhség. Kikeltem az ágyból, kimentem a konyhába, és főztem egy kanna teát. Leültem az asztalhoz, és tömni kezdtem magamba a lekváros kekszet. Közben fellapoztam egy magazint. Azon kaptam magam, hogy egy Fehér felhő nevű WC-papírt reklámozó hirdetésre meredek. A terméken egy felhő látszott, amiből ki lett vágva egy darab, és ez úgy hatott, mintha egy lyuk lenne az égben. Billy nem épp az imént mondta nekem, hogy az égboltban nyíló lyukon keresztül lát engem? Libabőrös lettem. Lehet, hogy a hirdetés valamiféle jelként szolgált?

– Ez nevetséges! – nyugtattam magam. – Lassan tényleg kezdek picit begolyózni. – Ám énem egy része azon töprengett, nem lehet-e valami tényleges kapcsolat a két dolog között.

Valódi lennél? Vagy csak álmodlak téged?

Minden olyan különösnek tűnt, ám mégis remekül összeillett – Billy váratlan megjelenése, az elfelejtett vörös notesz, az ajánlás, a mellékelt kártya szövege, a kép a lyukas égről. Micsoda egyidejűség! Az imént, mielőtt meghallottam volna Billy hangját, olyan mélyen depressziós voltam, hogy alig bírtam a fejem felemelni a párnáról. Most pedig tökéletesen nyugodtnak és derűsnek éreztem magam.

Vajon Billy csak most az egyszer jelent meg nekem, hogy tudassa, minden rendben vele? Ennyi, és vége? Nagyon reméltem, hogy nem. Ha még egyszer meglátogat, legközelebb készen állok majd. Tárgyilagos leszek, és éber, hogy eldönthessem, valóságos-e, vagy sem. Úgy határoztam, magamhoz csalogatom: állandóan a kezem ügyében tartottam a vörös noteszt és egy tollat.

 

A Kiadó engedélyével.