Főkép

Fülszöveg:

„Nem emlékszem olyan időkre, amikor nem vadásztam. Valószínűleg az anyatejjel szívtam magamba a vadászat iránti szenvedélyt, és ezek a gének is anyai ágon öröklődhettek, hiszen anyai nagyapám és az ő nagyapja is hordozta e szenvedély ódiumát.

Vadásznaplóm könyvvé formálásának célja, hogy betekintést engedjen a hetvenes-kilencvenes évek vadászati viszonyaiba, a világom közepébe, Ivánbattyán környékére. Írásaimban reményeim szerint tetten érhető a természet egésze iránti feltétlen szeretetem és a vadak, vadászat iránti mérhetetlen rajongásom, de visszaköszön belőle hivatásom, a szakácsmesterség is. Noha a könyvben hullik vad is szép számmal, talán nem marasztalnak el érte. Mentségemül szolgáljon, az erdőt ugyan mindig nyitott szemmel és szívvel, vadászként, és nem mint turista jártam, s járom ma is, de úgy érzem, amíg a szív dobog, a vadász csak vadászszemmel tudja nézni, látni, láttatni a környezetét. Az egyes vadászatokat mindig különös élményként éltem meg. Ez adja a vadászat szépségét. Ha mindent racionálisan kiszámolva, a megtervezett módon kaphatnánk meg tőle, úgy elveszítené azt a varázsát, amit a számtalan véletlen fon össze felejthetetlen élménnyé, mert most már tudom, hogy majd később ebből kell gazdálkodni, és a még mindig bennünk lakozó, a lelkünket elhagyni nem bíró vadászt táplálni!

Ma már többnyire a nappali faláról rám néző trófeáim között vadászok, de újra fiatalnak érzem magam, visszaidézve egy-egy trófea megszerzésének történéseit.” (a Szerző)

 

Részlet a regényből:

Téli éjszaka

 

Hideg, havas, holdvilágos decemberi éjszaka volt, igazi vadászatra való. Nem jött álom a szememre, valószínűleg megfelelően pihent állapotban voltam, tán a holdvilág sem engedett elaludni, és a battyáni erdő körül jártak a gondolataim, melyek arra késztettek, hogy éjfél körül felkeljek és öltözködni kezdjek.

A szöszölésre feleségem, Mazsi is felébredt, és mikor kiderült számára is, hogy mire készülök, kétségbe vonta szellemi kapacitásomat, noha becsületére legyen mondva, vadászéletem során nem tett egyetlen elmarasztaló megjegyzést sem életformává vált szenvedélyemre, sőt mindvégig igazi vadászfeleségként támogatott, noha saját bevallásom szerint sem töltöttem kevés időt vadászattal. Mindezek apropójából ezt itt és így megörökítve fontosnak tartom leszögezni. No de nejem hosszas méltatása után térjünk vissza az események folytatásához. Az erősen havas útviszonyok ellenére éjjel egy órára már a vadászház előtt parkoltam, és a hold által megvilágított, hólepelbe öltözött erdőbe léptem. A porhó elnyelte lépteim zaját, mikor az akáccal szegélyezett nyiladékon elindultam. A tölgyes les felé cserkeltem, ahol meglehetősen jó disznójárásra utalt a rendszeresen kiürült szóró. Most nem volt szerencsém vele, így továbbindultam a szívet melengetően gyönyörű éjszakai tájban.

Elég nyitott szívvel és a természet szépségeire fogékony lélekkel járni, hogy megérintse az embert az éjszakai erdő havas képének varázslata, az ágakra nehezedő hólepel alatt görnyedő bokrok különféle formákat rajzoló, szikrázó kavalkádja. Így észrevétlen, ösztönösen fordulok a halastónak tartó, Pulykásnak nevezett nyiladékra nyugati irányba, s a lénián végigtekintve mozgást veszek észre a távolban. Távcsövemmel vallatom a hólepte tájat, s vagy három alkalommal is észlelem a nyiladékot egyenként keresztező disznókat. A távolság úgy nyolcvan méter, ahol az előbb átléptek, ugyanott most egy egyes disznó turkál keresztben állva, oldalát lövésre kínálva. Megcélzom, és lövésemre helyben marad. Örülök a szerencsémnek, cigarettára gyújtok, és kiélvezve a pillanatot, nagyokat lépdelve mérem a száznégy lépés távolságot. Vállamról lekanyarítom a hátizsákot, puskámat cső alatt tartott lőszerrel fához támasztom, a cirka hetven kilós állatot a hátára fordítom. Kancsi, állapítom meg azonnal, s ahogy ilyenkor a protokoll előírja, nekilátok az ivarszerv eltávolításának, bal kézbe véve az említett objektumot, míg a jobb kézben lévő Marttiini vadászkéssel egy határozott vágást ejtek a bőrön az ivarszerv mellett. A kancsinak legjobb tudomásom szerint ezt a műveletet mint élettelen résztvevőnek, teljes nyugalommal kellett volna tűrnie, ehelyett úgy rúgta ki a kezemből kedves finn tőrömet, hogy percekig keresgéltem a hóban, no, nem ekkor, hanem miután a fához támasztott fegyvert újra kézbe kapva, s csőre töltve a vadat végleg ártalmatlanná tettem egy gyors fejlövéssel. Igen, az első, szabad kézből leadott lövés gerinctüske-találat volt, még jó, hogy hajlandó volt megvárni, míg leléptem a távolságot.

Ezt csak azért írtam meg az éjszakai behavazott erdő hangulatán túl, hogy ne álljunk elbizakodva, a sikertől elvakultan a vad mellé, míg meg nem bizonyosodunk róla, hogy milyen találatot kapott, kétséget kizáróan kimúlt-e, így elkerülhetjük a saját lelkiismeret-furdalásunkat és nem utolsósorban a vad méltatlan szenvedését.

Kora hajnalra már újra otthon voltam, és reggelre kelve meséltem, illetve beszéltem el a történteket Mazsinak, ki a beszámoló tanulságának azt találta, hogy jómagam sem örültem volna hasonló atrocitásnak. Igazat kellett adnom neki.

 

A Kiadó engedélyével.