Főkép

Fülszöveg:

Kézirat sosem ég el - ezt mondja Woland A Mester és Margaritában. Mivel általánosságban fogalmaz, tudható, hogy nemcsak a Mester kéziratára gondol. Gondolhat ugyanis egy híres-neves esetre, Lucretiuséra, akinek "A dolgok természetéről" írt, titkolni és felejteni való pogány verses értekezése több mint ezer évre tűnt el. A kézirat felfedezésének és hatásának történetét napjaink egyik legnagyobb hírű tudósa, Stephen Greenblatt ismerteti új könyvében. Hatszáz évvel ezelőtt, a reneszánsz kellős közepén egy fiatalember - munkanélküli pápai írnok -, Poggio Bracciolini eredt a titkos kéziratról szóló legenda nyomába, és talált rá egy német kolostori könyvtár mélyén a veszélyes eszméket közvetítő műre. A klasszikus mű fordítása, terjesztése a reneszánsz egyik meghatározó - ma éppenséggel kevésbé ismert - gondolatává vált, és olyan jelentős művészeket és gondolkodókat ihletett meg, mint Botticelli, vagy épp Giordano Bruno, később pedig jelentősen meghatározta többek között Galilei, Freud, Darwin és Einstein gondolkodását.

"Megváltoztathatja egy költemény a világot? Stephen Greenblatt harvardi tanár és neves Shakespeare kutató elbűvölő intellektuális kalandregénye bizonyítja, hogy igen. Rendkívül szórakoztató olvasmány egy merész római szövegről, amely megrázta a reneszánsz Európát, és olyan döbbenetesen modern eszméket hirdetett (mint az atomi világkép), amelyek máig rezonálnak." (Newsweek)

 

A Pulitzer-díj ismeretterjesztő irodalmi kategóriájának kitüntetettje 2012-ben.

A Nemzeti Könyvdíj ismeretterjesztő irodalmi kategóriájának kitüntetettje 2011-ben.

 

 

Részlet a regényből:

1. FEJEZET

A KÖNYVVADÁSZ

 

1417 telén Poggio Bracciolini Dél-Németország erdős hegyei és völgyei közt lovagolt úti célja, egy távoli kolostor felé, amely a hírek szerint bővelkedett értékes, régi kéziratokban. A kunyhóajtóból kikandikáló parasztok bizonyára azonnal észrevették, hogy az utazó külföldi. Vékonydongájú férfi volt, simára borotvált arccal, és valószínűleg visszafogottan öltözködött: jó minőségű, de egyszerű tunikát és köpönyeget viselt. Sütött róla, hogy városi ember, mégsem hasonlított azokra a polgárokra és udvari hivatalnokokra, akik rendszeresen megfordultak a falvakban. Bizonyára nem volt lovag, mert nem viselt fegyvert és nem hordott csillogó páncélinget – egy girhes bugris leteríthette volna furkósbotjának egyetlen csapásával. Egyáltalán nem tűnt szegénynek, de megjelenésén nem lehetett felfedezni a vagyon és a rang megszokott külső jeleit: nem hordott pompás ruhákat és beillatszerezett, hosszú fürtöket, mint az udvaroncok, de nem lehetett vadászó, solymászó vidéki nemesember sem. Öltözéke és hajviselete egyértelműen elárulta, hogy nem tartozik a papok és a szerzetesek közé.

Dél-Németország akkoriban gazdag föld volt. A rettenetes harmincéves háború, amely tönkretette a vidéket és egész városokat perzselt fel, még a messzi jövőben szunnyadt, akárcsak a második világháború, amely a múlt emlékeinek többségét nyomtalanul eltüntette. A lovagok, udvaroncok és nemes urak mellett más tekintélyes emberek is rótták a barázdás, keményre taposott országutat. A Konstanz melletti Ravensburg fontos szerepet játszott a vászonkereskedelemben, és nem sokkal korábban a papírgyártás is fellendült. A Duna bal partján fekvő Ulm virágzó ipari és kereskedelmi központ volt, akárcsak Heidenheim, Aalen, a bájos Rothenburg ob der Tauber és a még vonzóbb Würzburg. Városi polgárok, gyapjú-, bőr- és szövetkereskedők, borkereskedők, sörfőzők, iparosok, inasok, diplomaták, bankárok és adószedők sűrűn megfordultak az út menti falvakban. Poggio azonban egyik típusba sem illett bele.

Járták az utat kevésbé jómódú emberek is: vándorlegények, kontárok, késesek és mások, akiket foglalkozásuk állandó mozgásra kényszerített; zarándokok, akik egy híres szent csontocskáitól vagy egy szent vércseppjeitől várták a megváltást; mutatványosok, jövendőmondók, házalók, akrobaták és mímesek, akik faluról falura jártak; szökevények, csavargók és zsebtolvajok. A vándor zsidók a keresztény hatóságok előírása szerint csúcsos süveget és sárga csillagot hordtak, hogy könnyen felismerhetők és kegyetlenül kigúnyolhatók legyenek. Poggio azonban nem tartozott e páriák közé sem.

A kandi falusiak számára figurája megfejthetetlen rejtélynek látszott. A legtöbb ember jól látható jelekkel fejezte ki hovatartozását, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük könnyen leolvasható volt a megjelenésükről, ahogy a kelmefestőt azonnal elárulta festékfoltos tenyere. Alexander Pope kis bökverse, amit a 18. században írt a walesi herceg ölebének nyakörvére, a legkomolyabban alkalmazható a késő középkor világára:

 

Hercegi eb vagyok magam,

S kinek kutyája ön, uram?

(Gergely Ágnes fordítása)

 

Háztartás, nemzetség, céh – ezek voltak a személyiség építőkövei. A függetlenség és az önállóság nem számított értéknek, elképzelni sem nagyon tudták, még kevésbé becsülték. Az egyéni identitás az alá-fölé rendeltségi láncban elfoglalt, pontosan meghatározott helyből fakadt.

E láncot csak a bolondok merészelték megtörni. Egy arcátlan gesztus – ha valaki nem hajtott térdet, nem emelte meg a kalapját, vagy nem hajolt meg a rangosabb személy előtt – könnyen vezethetett bezúzott orrhoz vagy törött nyakhoz. Ugyan mi értelme lett volna pimaszkodni? A világ egyáltalán nem kínált semmilyen alternatívát, olyat legalábbis biztos nem, amit az egyház, az udvar és az oligarchikus városi kormányzat szentesített volna. Az ember jobban tette, ha engedelmesen elfogadta a sors által számára kijelölt helyet: a parasztnak az igát kellett húznia, a takácsnak szőni, a barátnak imádkozni. A megszabott keretek közt az egyénnek jobban vagy rosszabbul is mehetett a dolga, a társadalom ugyanis elismerte, és bizonyos mértékig honorálta a kivételes képességeket. A rendkívüli egyéniség, a sokoldalúság és az intenzív kíváncsiság azonban nem tartozott közéjük. A kíváncsiságot az egyház egyenesen halálos bűnnek tekintette. Aki nem tudta elfojtani, számíthatott a pokol örök tüzére.

Ki volt tehát Poggio? Miért nem tette közhírré kilétét az öltözékével, ahogy a tisztességes emberek szokták? Nem viselte senkinek a jelvényét, és nem cipelt magával semmilyen eladható árucikket. Magabiztosan viselkedett, ahogy a nagyurak környezetében mozgó személyek szoktak, de ő maga nem rendelkezett semmilyen hatalommal. Mindenki tudta, hogy az igazi nagyurat csatlósok, fegyveres testőrök és libériás inasok hada kíséri. Az egyszerűen öltözött idegennek csupán egyetlen kísérője volt. A fogadókban e szolgának vagy segédnek tűnő kísérő beszélt a fogadóssal, és amikor gazdája megszólalt, kiderült, hogy alig tud németül, olasz az anyanyelve.

Ha megpróbálta elmagyarázni a kíváncsiskodóknak, hogy miért kelt útra, a rejtély még kibogozhatatlanabb lett. Írni-olvasni csak a kiváltságos kevesek tudtak, ezért a könyvek iránti rajongás már önmagában hóbortosságnak tűnt. Hogyan tudta volna Poggio megértetni sajátos érdeklődését másokkal? Nem gazdagon illusztrált, gyönyörű kötésű hóráskönyveket, mise- vagy énekeskönyveket keresett, amelyek értéke első látásra nyilvánvaló volt az írástudatlanok számára. Ezeket a drágakővel kirakott, arannyal szegett kódexeket gyakran különleges védőtokban tartották, vagy odaláncolták az olvasópulthoz, nehogy meglovasítsák az enyveskezű látogatók. Poggiót azonban hidegen hagyta a szépségük. Azok a teológiai, orvosi és jogi kötetek sem érdekelték, amelyek a szakmagyakorló elit megbecsült használati tárgyai voltak, noha az efféle könyvek mindenkire mély benyomást tettek, még azokra is, akik nem tudták elolvasni őket. Az egyszerű emberekre gyakorolt hatásuk abból fakadt, hogy általában az élet kellemetlen eseményeit juttatták eszükbe: pereket, fájdalmas ágyékfekélyeket, a boszorkányság és az eretnekség vádját. Az átlagember úgy vélte, ezeknek a köteteknek fogaik és karmaik vannak, érthető tehát, miért vadásznak rájuk. Poggio szakkönyvek iránti közönye érthetetlennek látszott.

Az idegen ugyan egy kolostor felé tartott, de nem volt pap, teológus vagy inkvizítor, és nem érdekelték az imádságoskönyvek. Régi kéziratokat keresett, penészes, féregrágta köteteket, amelyek a legjobban képzett olvasók kivételével mindenki számára kibetűzhetetlenek voltak. Ha a régi kódexek pergamenlapjai épségben maradtak, a kötetnek volt némi piaci értéke, mivel késsel gondosan le lehetett kaparni a régi írást, zsírkővel tisztára lehetett súrolni a lapokat, és újra írni lehetett rájuk. Poggio azonban nem kereskedett pergamenlapokkal, és szívből megvetette azokat, akik elpusztították a régi szövegeket. Őt maga a szöveg érdekelte, akkor is, ha az írás alig olvasható macskakaparás volt csupán, és legjobban a négy-ötszáz éves kéziratokat szerette, amelyek a 10. században, vagy még korábban íródtak.

Egész Németországban legfeljebb néhány tucatnyian értették volna meg Poggio utazásának célját, mindenki más rendkívül furcsának találta volna. És még furcsábban néztek volna rá, ha elárulja, hogy valójában nem is a négy-ötszáz évvel azelőtt keletkezett művek izgatják. Megvetette azt a korszakot, a babona és a tudatlanság mélypontját. Azt remélte, hogy olyan szövegekre bukkan, amelyeknek semmi közük a sötét érához, amelyben pergamenre vetették őket; olyan sorokra, amelyeket ideális esetben nem rontott el alantas másolója. Poggio bízott benne, hogy az írnok hűséges és pontos kópiát készített egy még régebbi pergamenről, amelyet egy hasonlóan ismeretlen, szerény írnok készített. A könyvvadászt hidegen hagyták ezek az emberek, csak az írásos nyom izgatta. Ha bízni lehetett a jó szerencsében, a rég elporlott kézirat egy még régebbi hű másolata volt, és az is egy régebbié. Poggio szíve a torkában dobogott e gondolatra, és szelleme egyre izgatottabban merült alá a múlt mélységes mély kútjába. A nyom Rómába vezetett, de nem a romlott pápai udvar, a cselszövések és pestisjárványok kortárs Rómájába, hanem az antik városba, melynek fóruma, szenátusa és kristálytiszta latinsága az elveszett aranykor iránti vágyódással töltötte el szívét.

Hogyan érthette volna meg megszállottságát bárki, aki két lábbal állt a földön 1417-ben, Dél-Németországban? Egy babonásabb természet talán boszorkányságot gyanított volna Poggio szavai mögött, bibliomanciával (könyvjóslással) vádolta volna meg; egy műveltebb ember talán megszállottságnak vélte volna állapotát, és a könyvek bolondjának nevezte volna; a jámbor pedig megbotránkozott volna, amiért heves vonzalmat érez egy olyan kor iránt, amikor a Megváltó még nem jött el, és az emberek pogány sötétségben tengődtek. És mindannyian feltették volna a kézenfekvő kérdést: kit szolgál ez az ember?

Erre Poggio magának is nehezen tudott volna válaszolni. Nem sokkal korábban még XXIII. Jánost, az ellenpápát szolgálta, azelőtt pedig más római egyházfőket. Hivatására nézve scriptor volt, a pápai bürokrácia jól képzett írnoka, aki ügyességének és ravaszságának köszönhetően XXIII. János alatt megszerezte az apostoli titkár vágyott pozícióját. Mindig készen állt, hogy papírra vesse a pápa szavait, lejegyezze döntéseit, elegáns latinsággal vezesse kiterjedt nemzetközi levelezését. Az udvari életben, ahol a befolyást az abszolút uralkodóhoz való fizikai közelséggel mérték, Poggio jelentékeny férfiúnak számított. A pápa a fülébe súgott valamit, ő suttogva válaszolt neki, és jól ismerte, mit takar az egyházfő mosolya és arckifejezése. A pápa titoknoka volt a „titkár” szó eredeti értelmében, és XXIII. Jánosnak bőven voltak titkai.

Amikor Poggio keresztüllovagolt a délnémet vidéken, hogy régi kéziratok nyomára bukkanjon, már nem volt apostoli titkár. Nem esett ki gazdája, a pápa kegyéből, és gazdája is életben volt. A világ azonban megváltozott körülötte. Poggio pápája, aki előtt remegve borultak térdre a jámbor hívők (és a kevésbé jámborak), ebben a pillanatban, 1417 telén egy császári börtönben raboskodott Heidelbergben. Pápai címétől, nevétől, hatalmától és méltóságától megfosztották, nyilvánosan megszégyenítették, és egyházának vezetői megtagadták. A „szent és csalhatatlan” konstanzi zsinat kinyilatkoztatta, hogy „utálatos és helytelen életmódjával” szégyent hozott az egyházra és a kereszténységre, és méltatlanná vált magas méltóságára. A zsinat az egyház minden tagját felmentette a hűség és az engedelmesség parancsa alól, sőt kifejezetten megtiltotta, hogy pápának nevezzék és neki szolgáljanak. Az egyház hosszú történelme során bőven akadtak súlyos botrányok, de ehhez hasonló korábban talán soha nem történt – és egész biztos, hogy azóta sem.

A trónfosztott pápa nem volt jelen, amikor a rigai érsek átnyújtotta a pápai pecsétet egy aranyművesnek, hogy ünnepélyesen darabokra törje a pápa címerével együtt, de volt apostoli titkára, Poggio talán végignézte a jelenetet. A pápa összes szolgáját formálisan szélnek eresztették, és levelezését – amelyet korábban Poggio kezelt – hivatalosan lezárták. XXIII. János többé nem létezett, a heidelbergi rab újra Baldassare Cossa lett. Poggio elveszítette a gazdáját.

A 15. század elején gazda nélkül maradni a legkevésbé sem volt irigylésre méltó állapot, sőt akár veszélyes is lehetett. A falvak és a városok rossz szemmel nézték a vándorokat, a csavargókat megkorbácsolták és megbélyegezték; aki egyedül vágott neki a világnak, különösen sebezhető volt. Poggiót természetesen senki nem bélyegezte volna csavargónak. Művelt, magasan képzett férfi volt, aki sokáig forgott a legmagasabb körökben. A Vatikán és az Angyalvár őrei kérdezősködés nélkül beengedték a pápai palotába, a pápai Kúria pereskedő felei mindent megtettek, hogy elkapják a tekintetét. Közvetlen kapcsolat fűzte egy abszolút uralkodóhoz, hatalmas területek urához, aki az egész nyugati kereszténység spirituális vezetőjének tartotta magát. A paloták magánlakosztályaiban és magában a pápai udvarban Poggio, az apostoli titkár arcát jól ismerték, felékszerezett bíborosokkal tréfálkozott, követekkel csevegett, finom borokat ivott kristály- és aranykupából. Firenzében összebarátkozott a várost kormányzó Signoria befolyásos tagjaival, és fontos barátokra tett szert.

Poggio azonban nem Rómában vagy Firenzében tartózkodott. Németországban ragadt, és a pápa, akit elkísért Konstanzba, egy börtönben raboskodott. XXIII. János ellenségei győzedelmeskedtek az egyházfő fölött. Poggio orra előtt mindenhol becsapták az ajtót. A kérvényezők, akik korábban a kegyét lesték, hogy közelebb férkőzhessenek urához – megszerezzenek egy diszpenzációt, kieszközöljenek egy kedvező döntést, vagy megszerezzenek egy jól fizető tisztséget maguknak vagy rokonaiknak –, most másokhoz törleszkedtek. Poggio minden jövedelemforrása elapadt.

Korábban titkárként kényelmesen élt. A scriptorok nem kaptak állandó fizetést, de az elkészített iratok után munkadíjat számolhattak fel, és „kegyadományokat” szerezhettek, vagyis jogi kedvezéseket olyan ügyekben, amelyek technikai javításokat vagy kivételezést igényeltek a pápa részéről szóban vagy írásban. A pápa bizalmasaiként természetesen más, nem hivatalos jövedelmekhez is hozzájutottak. A 15. század közepén egy titkár évi 250-300 forintot keresett, de a vállalkozó szelleműek sokkal több pénzhez hozzájutottak. Poggio kollégája, Trapezunti György tizenkét évig tartó szolgálata végén 4000 forintot helyezett el a római bankokban, valamint szép birtokokkal rendelkezett.

Barátainak írt leveleiben Poggio egész életében hangoztatta, hogy távol áll tőle a becsvágy és a pénzsóvárság. Egyik nagyra tartott esszéjében a kapzsiságot az emberi bűnök legrosszabbikának nevezte, és éles szavakkal ostorozta az álszent barátok, gátlástalan fejedelmek és pénzsóvár kalmárok mohóságát. Gyermeteg hiszékenység lenne szó szerint venni, amit e tárgyban írt: pályafutása későbbi szakaszában, amikor sikerült visszatérnie a pápai udvarba, Poggio is csengő aranyakra váltotta titkári befolyását. Az 1450-es évekre családi palotája és vidéki birtoka mellett megszerzett több tanyát, tizenkilenc különálló földbirtokot és két házat Firenzében, továbbá jelentős bankbetéttel és befektetésekkel rendelkezett.

E jómód azonban még a jövő ígérete volt. Egy 1427-es hivatalos adójegyzék (catasto) szerint Poggio csupán szerény vagyonnal rendelkezett. Tíz évvel korábban, XXIII. János bukása idején szinte biztos, hogy még rosszabbul állt. Későbbi szerzésvágya talán éppen abból fakadt, hogy mélyen bevésődtek emlékezetébe e szűkös hónapok, sőt szűkös esztendők, amikor a senki földjén találta magát, nem volt biztos állása és jövedelme, és valójában senkire nem számíthatott. 1417 telén, amikor a délnémet országutakat járta, Poggiónak fogalma sem lehetett, hogy jövőre honnan szerzi meg a hiányzó forintokat.

Meglepő módon ebben a nehéz időszakban Poggio a jelek szerint meg sem próbált új állást szerezni, vagy visszatérni Itáliába. Inkább elindult könyvekre vadászni.

 

A Kiadó engedélyével.