Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Franciaországban tavaly az egyik legnagyobb médiafigyelmet kiérdemlő regény a Hogy el ne tévedj volt, köszönhetően annak, hogy abban az évben jelent meg, amelyikben alkotóját irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Minden bizonnyal ennek a neves díjnak is köszönhetően alig néhány hónap késéssel már magyarul is elérhető ez a kisregény, amely természetesen gond nélkül bele is illik a flamand származású gall alkotó életművébe – mind témájában, mind tartalmában, mind eseményeiben illeszkedik Modiano krimiszerű történeteinek vonulatába.

Az idős író, Daragne visszavonultan él párizsi lakásában, senkivel sem tartja a kapcsolatot, és már semmi sem tudja igazán lázba hozni, ám egy nap megcsörren a telefonja. Egy bizonyos Ottolini keresi, aki azt állítja, megtalálta a néhány hónapja elvesztett jegyzetfüzetét, és személyes találkozót kér, hogy visszaadhassa. Oda egy hallgatag, Chantal nevű nővel érkezik, és megkéri az írót, emlékezzen vissza egy emberre, akinek a neve és telefonszáma ebben a bizonyos jegyzetfüzetben szerepel. Az alig-alig cselekményt, és a természetesen vele együtt járó emlékezést ez a kérés indítja el.

A Hogy el ne tévedj még a szokásosnál is eseménytelenebb alkotás (bár megvan benne a legtöbb krimielem, amit Modiano alkalmazni szokott), itt a hangsúly inkább az egyes, különböző térben és időben élő alakok egymásra kopírozódásán van. Daragne, ha nem is könnyen, de végül képes felidézni, hogy ki az az ember, akinek a neve a jegyzetei között szerepel, és akit így természetesen ismernie is kellene, rájön milyen szerepet játszott az életében; és ahogy felidézi ezeket a régmúlt dolgokat, minden jelenbeli karakternek előkerül egy-egy múltbéli hasonmása. Az egész történetet reflexiók és párhuzamok uralják.

Ez a kisregény talán még homályosabb, még talányosabb, még nyitottabb, mint a többi magyarul megjelent Modiano-alkotás, itt szinte semmiről nem derül ki semmi, szinte semmilyen kérdésre nem kapunk konkrét, határozott választ; itt inkább érzések és megérzések kavarognak mindenfelé. Daragne egyszer úgy érzi egy-egy hangsúlyból, hogy Ottolini csaló, zsaroló, megbízhatatlan gazember, máskor meg azt, hogy csak egy számára nem szimpatikus figura, de azt sem tudja eldönteni, hogy Chantal a férfi bűntársa vagy inkább áldozata. És ennél csak még megismerhetetlenebb, még inkább árnyékban maradó a múltbéli történetszál. Ebben a történetben egyszerűen nincs olyan dolog, ami teljesen biztos lenne – bár ez nem is akkora meglepetés, ha a mottóul szolgáló Stendhal-idézetet nézzük: „A tények valóságával adós maradok, csak az árnyékukat tudom bemutatni”.

Bár a francia halad a korral, ez a regénye is a jelenben játszódik, konkrét időponthoz is köthető (ami amúgy nem jellemző a Mesterre), mégis szkeptikus a keresést, kutatást, megismerést elősegítő modern eszközökkel, így a mobiltelefonnal, számítógéppel és internettel szemben – nincs olyan keresőmotor, ami ráakadhatna Modiano rejtélyes figuráira.

Örömmel jelenthető ki, hogy a Nobel-díjas író még mindig le tud tenni jól működő történeteket az asztalra, ugyanakkor az is elmondható, hogy ez a kisregény azért nem ér fel a legjobban sikerült Modiano-kötetekhez, de mindenképpen ajánlható azoknak, akik amúgy kedvelik a francia történeteit és művészetét.