Főkép

„Néha jó, néha rossz, néha nem.”

 

A Bunkerrajzoló nem Likó Marcell életrajza. Inkább egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – írja a fülszöveg, és ez olyannyira így van, hogy nem csodálkoznék, ha jó néhány Vad Fruttik rajongó és/vagy celebéletrajz-rajongó az első néhány oldal után sarokba hajítaná a könyvet. Pedig ők szóltak. Egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – rögtön helyre kerül a szerző személye is, akitől elsőre tán meglepőnek is tetszhet egy zenészéletrajz. Igenám, de ne feledjük: Géczi János számos verseskötet, művelődéstörténeti tanulmány mellett a legendás Vadnarancsok szerzője is – a nyolcvanas években betiltott, majd vihart kavart kötet, a társadalom peremére szorult fiatalok élettörténet-rekonstrukciója köszön vissza A Bunkerrajzoló lapjain. Ami sokkal inkább szociográfia egy (már megint) peremre szorult, a posztszocialista reménytelenséget maga mögött hagyni képtelen, drogokban, gyógyszerekben, alkoholban menedéket kereső generációról, mintsem Likó Marcell életrajza. Ő a katalizátor és ő a szócső, aki saját történetén keresztül mindannyiunkról mesél. Csak győzzük erővel, ahogy sót szór a sebeinkbe, miközben tépi a sajátjait.

 

Likó persze remek alany – a Vad Fruttik énekese az elmúlt években már számtalan alkalommal tépte darabokra magát előttünk dalszövegben, színpadon, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: ismerjük már a történetét. Nehéz gyermekkor, telepi kamaszévek, sárga zsiguli és szóljál már muternak dobjon le szotyira pénzt; alkoholista apa, gyógyszerfüggés, drogok, pszichiátria, halálvágy. Ezzel kerül közel, ezért olyan könnyű azonosulni vele, ettől válhat egy generáció himnuszává a „Nem hiszek” vagy a „Nekem senkim sincsen”. Közös élmények, közös emlékek, közös fájdalmak. Együtt süllyedünk vele a reménytelenségbe. És valóban, ha jól figyeltünk, a kötetet olvasva túl nagy meglepetések nem érnek minket – ami viszont simán gyomorszájon vág, az a kendőzetlen őszinteség és az attrakciómentesség.

 

Szövegszinten és az elmesélt történetben egyaránt – Likó mesél, Géczi jegyzi, minimális szerkesztéssel, a dramatizáltság teljes(nek tűnő) hiányával. Nem életrajz, sokkal inkább oral history – mintha az olvasót kettőjük közé ültetve beszélnék át újra meg újra az élettörténetet. Már-már terápia ami a szemünk előtt folyik: megannyi ismétlés, vissza-visszakanyarodás kulcspontokhoz, mantraszerűen hajtogatott alapvetések. Tudatosítás-elfogadás-továbblépés. Borzasztó vékony jég az, amin Likó és Géczi táncol. Könnyű lenne túldramatizálni (van is mit), könnyű lenne démonizálni az apát, a helyet, a körülményeket, a sorsot – de ennél mindketten józanabbak. A terápia nem ítélkezik. Feltárjuk a legmélyebb rétegeket, felfejtjük az okokat, megvizsgáljuk a különböző oldalakat. Ott mar legmélyebbre a szöveg, ahol az elbeszélő elfogadja, ami adatott, ahol nosztalgiával emlékszik vissza az őt sorson kívül helyező gyerekkorra, ahol azt mondja: vannak jó emlékek, nem csak rosszak. Ahol a „Nem hiszek” alkoholista apafigurájából („…én mindig is nagyon szerettem volna az apámat szeretni.”) beteg öregember lesz, akit féltünk, akiről gondoskodunk, akinek megbocsátunk. „Az esküvői képen […] a fateromon elegáns konfekcióöltöny, a hozzáillő szürke és fehér nyakkendő, amelyet aztán, amikor Szécsi Pál dalát énekeltem a Szimfonik Live-on, az apám tiszteletére a nyakamba akasztottam.” Nekem ettől igazi és őszinte – nem a drogos élmények sorjázásától, nem a botrányos részletektől, nem a kamaszkori kallódástól és a főiskolás évek nihilizmusától, hanem attól, hogy meri vállalni: emberek vagyunk. És a viszonyaink olyan nyomorultul összetettek, hogy azt sose fogjuk megérteni. Vagy megértetni – leginkább az életünket így-úgy-amúgy megkeserítő felmenőinkkel.

 

Persze aki botrányos részleteket szeretne, az sem fog csalódni. Likó nem kendőzi el a drog nyomorult oldalát, ami messze van a mámortól és a csillogástól, ahogy azt sem, mennyire nehéz kimászni belőle – pláne, ha a művészben épp a drogmámor szakítja át a gátakat és repíti a sikerig. Ami igazából érdekesebb, az a természetesség, amivel ezeknek a fiataloknak a kezébe ugranak a különböző tudatmódosító szerek – hogy hogyan lesz az „életet nem lehet másképp elviselni csak betintázva” apák fiaiból önsorsrontó drogos, hogy hogyan determinál a segélyekből lézengő egykori munkástelep légköre arra, hogy magad is lecsúszott ingyenélő légy. Hogyan nem tud egy egész generáció már megint felállni – mert nem tanultuk, mert olyan mintákat követünk, amelyek csak lejjebb tuszkolnak a reménytelenségbe, mert valódi segítséget sehonnan nem kapunk, mert a könnyen elérhető örömök áráról pont azok nem szólnak időben, akiknek ez a dolguk lenne.

 

Van kiút? Van. Likónak is volt, és őszintén hiszem, hogy ez a könyv segíthet nekünk, többieknek is. Ha nem is megtalálni a kiutat (mert nem, nyilvánvalóan nem lesz mindenkiből rocksztár), legalább szembenézni azzal, honnan jöttünk. Ez az első lépés…

 

„Valahogy minden könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz.”