Főkép

A tudatalatti egy nagyon különös hely. Próbáltad már elképzelni, hogy a tied milyen lenne? Én egy kis fakunyhót vizionálok egy isten háta mögötti, eldugott erdő közepén, hintaszékkel, rengeteg könyvespolccal és egy kandallóval, miközben az ablakon át látszik a lágyan szállingózó hó. Talán még pár palacknyi bort el tudnék képzelni. Persze lehet, hogy tévedek, és valójában a tudatalattim leginkább egy kihalt, hideg barlang, ahová erősen befúj a szél. Akárhogy is legyen, Pierre Wazem tudatalattija (pontosabban a Barangolás(ok)-beli alteregójának, de meggyőződésem, hogy Wazem nagymértékben valójában önmagáról beszél) egy fürdőkád – ami üres. Meg egy bojler, ami azért még ad némi meleg vizet. Továbbá egy füles pingvin. Elég abszurdnak hangzik? Az igazi furcsaságok még csak ezután jönnek!

 

Pierre egy üres fürdőkádban ébred, másnaposan, a ki tudja hánynapos részegség után – és eltervezi, hogy meglátogatja az édesanyját. De igazából nem is ez a lényeges, hanem hogy közben az emlékei, a traumái, a gyökerei és úgy általában az életének az alapjairól elmélkedik. Felfedezni a tudatalattid ugyanis annyit tesz, mint megismerni önmagad: ez pedig olyan feladat, amit nem egyszerű végrehajtani. Nem csupán azért, mert meg kell békélni saját döntéseinkkel, saját balfogásainkkal, hibáinkkal és önzésünkkel – hanem emellett másoknak is meg kell bocsátani. El kell őket fogadnunk, s harag helyett inkább megértéssel szemlélni másokat. Ezáltal pedig talán képesek leszünk úgy élni, ahogy akarunk – és mindegy, hogy a karosszékünkben syrah-t kortyolgatva vagy a fürdőkádunkban fürödve, csupán az a fontos, hogy immár megbékéljünk ezzel az életnek nevezett tragédiával. Így talán az üres kád által jelzett szeretethiány is kicsit enyhül.

 

Pierre kalauza ebben a fürdőkádas tudatalattiban egy hibrid pingvin, ami már önmagában is előrevetíti a történet groteszk vagy legalábbis erősen abszurd vonulatát, de furcsa módon bár sokszor rájátszik erre, mégsem válik uralkodóvá. Számomra sokkal erősebb volt a képregény nyugodt, érdeklődő, kíváncsi hangulata, hogy mit is rejthet a tudatalatti, mi is van egy ember (vagy konkrétabban: mi van a szerző) lelkének mélyén elásva. Nem történnek itt igazán súlyos dolgok – illetve dehogynem, csak ezeket nem kell olyan komolyan felfogni, és mindjárt egyszerűbb lesz az élet. Erre hangulatra segítettek rá a rajzok is: nincs részletes kidolgozás, „mindössze” vázlatos, néhány vonással megrajzolt alakok, akik így is pontosan közvetítenek érzelmeket, stílust vagy épp hangulatot.

 

Nehéz lenne azt állítani, hogy a Nero Blanco Comix Európa legismertebb és legnépszerűbb képregényeit hozná el hazánkba (Zoltán kollégám egy tavalyi képregényfesztiválos megjelenés kapcsán épp azt ecsetelte, hogy „Svájcról nem hallottam még, hogy képregény-nagyhatalomként emlegették volna”, erre íme, Wazem által egy újabb svájci alkotó kerül elénk), azt viszont bátran ki merem jelenteni, hogy válogatásuk határozottan érdekes, és mindenképpen megérdemli a figyelmet. A Barangolás(ok) egyenesen kötelező olvasmány minden képregény-rajongó számára – kevés ennyire finom, hangulatos és érzelmekben gazdag kötet jelenik meg itthon. Mellesleg bátran ajánlanám azoknak is, akik ritkán vesznek kezükbe képregényt, hátha ezután már gyakrabban fogják tenni. Én reménykedek, hátha előbb-utóbb olvashatunk még valamit magyarul Pierre Wazemtől…