Hélène Becquelin: Angry Mum felkapja a vizet

Svájcról nem hallottam még, hogy képregény-nagyhatalomként emlegették volna, erre szembejön velem az 1987-ben grafikusként végzett, gyermekei megszületése óta szabadúszóként dolgozó Hélène Becquelin furcsa képregénye, az Angry Mum felkapja a vizet. Azt, hogy kiről szól a történet, nem különösebben nehéz kitalálni; elég egyetlen pillantást vetni a szerzőről készült fényképekre, és a rajzolt figurára, és tudjuk, hogy Angry Mum legalább valamilyen mértékben Becquelin egyfajta alteregója. A rövidke, valamiképp mégis összekapcsolódó epizódok tehát valószínűleg saját élettapasztalatok alapján születtek meg, azt viszont, hogy mekkora a fedés a valóság és a kitaláció között, alapvetően érdektelen információ. (Ha mégis furdalna minket a kíváncsiság, érdemes megkeresni az Angry Mum blogot.)

Itt sokkal fontosabb a stílus. Azt a Simpson család, a Beavis és Butthed, főleg pedig a Cartoon Networkön egykoriban futó rajzfilmsorozatok ismeretében tudjuk, hogy a(z enyhén szólva is) nem különösebben kidolgozott animáció nem feltétlenül vezet bukáshoz, így az anatómia szabályainak felrúgása hasonlóképp nem róható fel egy underground, avagy kultusz képregény esetében. Mert hát az Angry Mum felkapja a vizet meglehetősen elnagyolt rajzokból áll össze, ugyanakkor érezhetően tudatos koncepció áll e mögött. Akárcsak – hogy egyetlen példát hozzak valami hasonlóra – Gróf Balázs stripjei. Az egész sokkal inkább hasonlít egy nyelvi tankönyv illusztrációira, mint, mondjuk, egy klasszikus DC vagy Marvel kiadványra, vagy bármely belga vagy francia mainstream képregényre, legfeljebb a kubista túlzások hiányoznak a szöveges képsorokból ahhoz, hogy nyelvleckék vizuális megtámogatói lehessenek. (Persze, ha valaki franciául óhajtana tanulni, lehet, hogy mégiscsak érdemes lenne összevetnie az eredetit a fordítással, hátha okulhat belőle.)

A füzetben megjelenő élethelyzetek – és ez talán a kiadvány jellegéből, vagyis a kis példányszámból és a fekete-fehér nyomásból is kikövetkeztethető – nem olyanok, melyeket a tinik falnának, vagy egyáltalán megérthetnének. Igaz persze az is, hogy az ifjúkori lázadás, majd a megállapodott, a család miatt gyakorlatilag kényszerűen polgári élet okozta frusztráció, idegesítő elégedetlenség, és – mint azt a cím is sugallja – düh jóformán elkerülhetetlen mindegyikünk életében; vagy már megélten, vagy fenyegető jövőként. Már amennyiben igazán őszinték vagyunk magunkhoz, és nem tagadjuk le ezt, vagy kemény bulizással, ivással, vagy egyebekkel vezetjük le a feszültségeket. Ráadásul a különféle kívülről jövő elvárások különösen érzékenyen érinthetik az életüket a művészetnek szentelni kívánó „alanyokat”. És pontosan ezekkel a problémákkal találjuk szembe magunkat a füzet olvasásakor.

Felettébb izgalmas, kísérletező kiadvánnyal lepett meg minket ismét a Nero Blanco Comix, habár több jel is utal arra, hogy amit a kezünkbe foghatunk, az valamiféle válogatás csupán, és nem teljes gyűjtemény; jóllehet egy internetes blogként is funkcionáló, következésképp folyamatosan bővülő és akár változni is képes alkotás esetében eleve nehéz lenne teljességről beszélni. Talán nem ugyanazok a kicsinyes gondjaink, mint a kőgazdag svájciaknak, mégsem hinném, hogy ne tudnánk átérezni Angry Mum mindennapjainak dühét. És talán a fanyar humorú történetecskék olvasása segíthet oldani a görcseinken is.