Főkép

Hét ágra süt a nap, és bár most hűvös van, reális esély mutatkozik arra, hogy délután kellemes lesz az idő.  Legalább nem esik az eső, és ettől már önmagában derűs a hangulatom, no meg akármilyen furcsa, be kell vallanom, ilyenkor sokkal nehezebb verseket keresnem. Talán mert a madárdalt hallgatni reggeli közben sokkal költőibb, vagy, mert nehezemre esik megülni hosszabb ideig, de az is lehet, egyszerűen csak nem vágyom semmi melankolikusra.

 

Sőt, lehet, hogy nekem kéne verseket írnom, és nem másokén keresztül boncolgatni az életet… Fogalmam sincs, mégis szinte egy biztos, költő már nem leszek – a gyerekkori próbálkozásaim örökre elvették a kedvemet. Mivel a tények makacs dolgok, és költői vénával nem rendelkezem, így lehetőségeim száma erősen limitált, azaz mégis csak hozok nektek továbbra is olyan verseket, olyan költőktől, akik felkeltetek a kíváncsiságomat.

 

Majthényi Flóra (1837–1915) költőnő Tóth Kálmán költő felesége volt, akitől 12 évnyi házasság után vált el. A verseken kívül, még a zeneszerzésben is tehetségesnek bizonyult, több szerzeménye is fent maradt. Fiatal korában Szemere Pál volt a mentora, és viszonylag korán, már az 1850-es évek elején feltűnt költeményeivel. 1886-tól Sevillában élt, majd később Algírban tartózkodott. 1908-ban tért vissza Budapestre, és 1915-ben a lipótmezei elmegyógyintézetben halt meg. Költeményeit Flóra néven jelentette meg, de használta az Andor Pál nevet is, ami alatt a Nemzeti Színház bemutatta két egyfelvonásos vígjátékát is, Az uram nem szeret és A nők hibája című darabokat.

 

Nagyon nehéz nézni, hogy valaki, akit szeretünk szomorú. Szeretnénk azt hinni, hogy bárkit meg tudunk vigasztalni, hogy az élet bizony nem is olyan, mint mások hiszik, és a megnyugtató szavaink célba érnek. Ennek érdekében mindent meg is próbálunk. Persze nem tudjuk, milyen sikerrel, de akkor is megéri megpróbálni, és ha csak egy mosolyt is kicsikarhatunk szerzettünkből, már úgy érezzük, a fátyolfelhők felszakadtak, újra kisütött a nap. De azért legyünk őszinték, a próbálkozásainkkal néha csak idegesebbé teszünk másokat. És ezért talán feladjuk? Soha!

 

Majthényi Flóra: Dalvágy

Tudnék úgy zengeni,
Mint a bérci patak,
Mely a rengetegnek
Szirtkebléből fakad.

Tudnék úgy zengeni,
Miként a fa susog,
Midőn levelein
A holdsugár ragyog.

Tudnék úgy zengeni,
Mint a kis csalogány,
Melynek bús dalától
Felzendül a magány.

Tudnék úgy zengeni,
Miként esti harang,
Midőn szél szárnyain
Lebeg felénk a hang.

Tudnék úgy zengeni,
Mint az esőcsepp szól,
Midőn lassan folyik
Alá a magasból -

Oh, addig zengeném
Bűbájos dalomat,
Míg elszenderíteném
Vele fájdalmamat.