Főkép

Fülszöveg:

A vadászok álmai gyakran járnak a Kárpátokban, melynek őserdeiben még ma is kapitális őzbakok, medvék, vadkanok, farkasok és hiúzok csapái húzódnak. E könyv szerzője egész életében ott érezte magát igazán otthon.

Medveczky György 1885-ben született Bobeştiben, Bukovinában, ahol családjának évszázadok óta volt birtoka. Az iskola elvégzése után a 6. k. u. k. ulánusokhoz jelentkezett Galíciába. 1913-ban az apja felkérte a gazdaság átvételére, ám Medveczkyt éppen akkor Bécsbe, az akkori idők hírneves lovassági iskolájába vezényelték egy lovasoktató katonatiszt helyére.

Különleges képessége, mellyel képes volt befolyásolni egy állat tudatát, lovasként valódi virtuózzá, vadászként nagyon sikeressé tette. Az első világháborúban a keleti fronton harcolt, majd 1919-ben leszerelt. A harcok zűrzavarában károkat szenvedett birtokát gyorsan helyreállította.

Figyelemreméltó sikereket ért el a ló-, szarvasmarha- és sertéstenyésztésben. Nehéz munkája mellett azonban mindig talált időt a vadászatra. A Bobeşti melletti saját vadászterületéhez 1924-ben további körülbelül 50 000 hektárt bérelt a Kárpátokban az Aranyos-Beszterce mellett. A legtöbb vadászélmény, melyeket a könyvben leír, itt történt meg.

Amikor Bukovina 1940 júniusában a Németország és Szovjetunió közötti szerződés alapján orosz fennhatóság alá került, el kellett hagynia hazáját. 1941-ben visszatért, és ugyanúgy folytatta tevékenységét birtokán, mint az első világháború után tette. Az oroszok ismételt bevonulása előtt 1944 tavaszán aztán végleg elmenekült. Ausztriából 1949-ben Németországba költözött, ahol 1961 szeptemberében hunyt el.

E műve által Medveczky György - akiről sok barátja és ismerőse mondta: igazi úr volt - tovább él.

 

Részlet a regényből:

Az első kárpáti bika

 

Két nap kellett ahhoz, hogy a területem határát végigjárjam. A második napon déltájban érkeztem meg a Kis-Tomnatic havasi legelőjéhez, melyen átvágva a Bila völgyébe tartottam. A csodálatos őszi verőfényben, a civilizáció zajától nem háborítva minden benyomásom kétszeresen hatott rám, s amikor meghallottam egy bika első bőgését a Tomnatic-szurdokból, maradéktalanul boldog voltam.

A hang messziről jött, és a Bila-völgybe menet nem esett utamba, ám amikor megközelítettem az erdőhatárt, az első öreg fenyőket elérve váratlan örömöt szerzett egy alattam talán 200 lépésnyire álló erős bika harcra hívó mély bőgése. A pompás állat büszke megnyilvánulása rögtön magával ragadott, de a veszély tudatában gyorsan egy fenyő mögé térdeltem, és fedezékemből a kereső bika bőgését kezdtem utánozni a triton csigával.

Már az első bátortalan próbálkozás is sikerült: az ellenfél haragos válasza elárulta, hogy a hang megfelelő volt. Az önbizalmam egyből megnőtt, és a kissé tolakodóbb ismétlés újra goromba reakciót váltott ki. Így lettünk mindketten egyre indulatosabbak, aztán váratlanul pocsolyákon átgázoló paták zaját hallottam, majd ágroppanást, ami a vad közeledését jelezte. Elfordultam, és a csigát a föld felé fordítva rövid harcrahívást imitáltam – a felelet ezúttal sem késett. Párbeszédünk nem tartott sokáig, a szarvashívót gyorsan a távcsövemre cseréltem, mely megmutatta a jobb szár felső részét a sűrű aljnövényzetben. A hatalmas erős, négy, hosszúágú korona látványa elég volt nekem, és a Schönaueré volt az utolsó szó.

Minden pontosan úgy történt, ahogy az álmomban. A bozótból kiemelkedő csupa izom test alig 60 lépésre neszezett előttem, s miközben az imént még hallott vetélytársat keresve jobbra-balra vetette a fejét, könnyen megszámolhattam az ágakat, ám hirtelen gyanút fogott. Éppen vissza akart fordulni, és eltűnni a kusza ágak átláthatatlan szövevényében, amikor fegyverem csattanása megálljt parancsolt neki. A jól ülő golyót magasra ugorva jelezte, s bár néhány nehézkes szökellés után a legelőn neszezett, és fejét lassan felém fordította, a második lövés után villámgyorsan összerogyott.

Sokáig álltam a leírhatatlan öröm bűvöletében, majd a vörös munkához fogtam. A tizennégyesnek csak egy gyöngyfoga volt, és talán tizenkét éves lehetett. Súlyát zsigerelve 200 kilóra becsültem.

Ez a bika azért is maradandó emlékké vált számomra, mivel ismert vadászfestőnk, Löbenberg, ismerte ezt a területrészt, és egyik gyönyörű festményéhez háttérként választotta. A kép egy fejét magasra emelő kárpáti bikát ábrázol, melyet egy tehén és egy ünő követ, mögöttük a Berjanski-erdő, amelyben első medvémet terítékre hoztam. Ezt a nagyméretű festményt vadászbarátaim néhány évvel később 30 éves vadászjubileumomra a Hubertus-napi nagy hajtóvadászaton nekem ajándékozták. Sajnos a háború káoszában ez is, mint minden más nekem oly kedves ajándék, elpusztult.

 

A Kiadó engedélyével.