Főkép

Nemrégiben kiderült, hogy bár néha kicsit porosnak érzitek a hozott verseket, mégis sokszor kellemesen meglepődtök a költők személyén. Az évértékelőben írtam, hogy ki nem mondott cél volt szélesebbre tárni a költészet kapuját. Szélesebbre annál, ahogy az iskolában tanultuk, de legalábbis sokkal szélesebbre az átlagos olvasók versfogyasztásánál. Talán bejött, talán nem, én mégis élvezettel merülök időnként meglehetős mélyre, egyenesen a történelem bugyraiba.

 

Igazán különösnek találom, hogy bár adott esetben több száz év is eltelhetett egy-egy költemény között, a témák mégis ismerősek. Talán más a stílus, más a verselés módja, de mivel az emberi természet alapvetően semmit nem változott, a mondanivalójuk megmaradt. Az idő kezdetétől, de a középkortól napjainkig biztosan keserves könnyeket hullatunk a szerelemért, ünnepeljük az életet, gyászolunk, iszunk, eszünk, pajzán gondolatokkal játszadozunk, vagy éppen fegyvert ragadunk a szabadságunkért. Ezek az érzések a téglák, amik hozzákötnek őseinkhez, és meglehet, a versek képezik a maltert.

 

Madách Imre (1823–1864) magyar költő, író, ügyvéd, politikus. A Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a magyar irodalom és drámaköltészet kiemelkedő alakja. Élete nagy részét Alsósztregován töltötte, fiatalon veszítette el édesapját, de középnemesi származása és a családi birtok jövedelme biztosítani tudta taníttatását. Húszévesen királyi táblabírónak állt Nógrád vármegyében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt részt vett a közigazgatás megszervezésében, a nemzetőrség felállításában, igaz, hogy katona, az egészségügyi állapota miatt nem lehetett. 1852-ben Kossuth Lajos titkárának rejtegetéséért egy évet ült börtönben.

 

Madách magyarul, latinul, németül és franciául is olvasott, korának klasszikus és modern irodalmát is jól ismerte. Íróként fő művét, Az ember tragédiáját 1859–60-ban írta, ami a magyar irodalom egyik legismertebb darabja, nem véletlen, hogy számos nyelvre lefordították, sőt, Magyarországon és külföldön is rendszeresen játsszák színpadi változatát.

 

Klasszikus irodalomból tudom, hogy a szépség kacér és gőgös az erény. Bevallom, voltam vagy tizenhat éves, mire megértettem, mit is jelent pontosan ez a két idézet. Talán későn értem, talán nem olvastam elég romantikus irodalmat, klasszikust meg pláne nem, de az biztos, hogy bár sokra tartott tulajdonságok, mindent mégsem ellensúlyozhatnak. A realitást teszem azt.

 

 

Madách Imre: Rád emlékezem

 

Hogyha hallom, a szépség kacér
S hódolatra vágyik szűntelen,
Érzéketlen szívének legott
Hogy több rabja s fénye több legyen:
Rád emlékezem, óh drága nő,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök,
Szépségedre hogyha gondolok.

 

Hogyha hallom: gőgös az erény
S büszkén nézi azt, ki vétkezett,
Jégkebellel, könyrületlenül,
Mint egy isten a világ felett:
Rád emlékezem, óh drága nő,
Mert te e vádat megcáfolod,
S a világgal is kibékülök
Erényedre hogyha gondolok.

 

Óh de érzem, e világon a
Költő árva hang puszták felett,
Sorsa, hogy vérző tövisfüzért
Hordjon átkos homloka felett;
Rád emlékezem, óh drága nő,
S életemre búsan gondolok. - -
Óh, ki mindent megcáfolsz, miért,
Mért ez egyet meg nem cáfolod?