Főkép

„És milyen törékeny most minden.” – szól ennek a különleges és titokzatos regénynek az utolsó mondata. De átértelmezve az egész történetre alkalmazni lehet ezt a gondolatot. A Nekünk nem kel föl a Nap ugyanis egy nagyon sűrű szövésű és nagyon költői könyv egy tengeralattjáróról. Halálos fegyverről, amelynek mégis emberek szállnak le a mélyébe: amely egyelőre szunnyad, de mindig fenyegető. És amelyik a tizenkilencedik század emberének elképzelhetetlen tengermélységekbe merül alá, még huszonegyedik századi ésszel is szinte elképzelhetetlen bátorsággal dacolva az elemekkel, a sugárzással, s persze még sokkal vészesebb dolgokkal: magánnyal, társtalansággal, az élet értelmetlenségének és automatizmusának érzékelésével.

 

Robert Merle, a fantasztikusan hosszú és termékeny életet végigélő francia író (1908-2004) jól ismert a magyar olvasók körében is. Ki ne olvasta volna a történelmi regényírást megújító Francia históriákat, vagy az olyan kultkönyveit, mint az Állati elmék, Védett férfiak vagy a Malevil. Azonban még az író életművét jól ismerők számára is maradt a pályaíven néhány feltérképezésre váró fehér folt. Ilyen ismeretlen kis remekmű volt a tavaly kiadott Utolsó nyár Primerolban, Merle tulajdonképpeni legelső regénye, amelyet hadifogolyként és hadifogsága élményeiből írt, még a nagy mű, a Két nap az élet előtt, amellyel aztán befutott. S ilyen a Nekünk nem kel föl a Nap is, amely ugyan 1986-ban íródott, de talán politikai okokból, talán ügyetlenségből mindeddig elkerülte a magyar könyvkiadást.

 

Az Európa Kiadó nemrég pompásan megújította Merle-sorozatát: már külsejével is olvasásra felhívó, néha provokatív, de mindig szuggesztív fedelek mögé kötve a jobbnál jobb regényeket. (Az én három kedvencem az egyszerűségben is nagyszerű, banános Védett férfiak, a talányosan-majmosan illúziókeltő Majomábécé, és a Két nap az élet igazán megdöbbentő fedélrajza. A borítótervező Szabó Levente.) A Nekünk nem kel föl a Nap viszonylag visszafogott külsőt kapott, azzal azonban, ahogyan a fedél nézőpontja a könyvre épp csak rátekintő bámészkodót is bezárja a klausztrofóbiás tengeralattjáró-gyomorba, amelyből csak a periszkópon keresztül láthatunk ki a valóságos (és épp felrobbanó) világra: számomra kifejezi a regény lényegét.

 

Ha Merle-regénybe fogunk, sosem azt kapjuk, ami kézenfekvő: senki ne számítson tehát kalandfilmes, thrilleres tengermélyi cselekményre. Főszereplőnk, az orvos, aki ugyan a tengeralattjárón szolgál, de nem tartozik a „valódi” tengerészek közé, lassú ráérősséggel, feszültségkeltő aprólékossággal ismertet meg bennünket a méllyel. Mindent megtudhatunk egy atom-tengeralattjáró működéséről, arról, hogyan vezetik a legénységet, mik a szokások, a káromkodások, milyen a szóhasználat vagy a mindennapi élet odalenn. Emellett azonban egy közösségről is képet kapunk, melynek tagjai egy sajátos bezárt szoba-rejtélybe kényszerülnek: önmagukat kell megfejteniük. Vajon normális az, ahogyan férfiak egy együttműködő csapata életveszélyes átlagmunkanapokon keresztül készül arra, hogy megsemmisítő csapást mérhessen valakikre – miközben mind azt remélik, hogy ilyen csapásra, a háború kirobbantására soha nem lesz szükség?

 

1986-ban is és ma is háborúellenes kiáltás a regény. Ám annál sokkal több is: filozofikus utazás a huszadik századi ember lelkébe. Pokoljárás minden kockázat nélkül. Ajánlott olvasmány.