Főkép

Nemrégiben kiderült, hogy bár néha kicsit porosnak érzitek a hozott verseket, mégis sokszor kellemesen meglepődtök a költők személyén. Az évértékelőben írtam, hogy ki nem mondott cél volt szélesebbre tárni a költészet kapuját. Szélesebbre annál, ahogy az iskolában tanultuk, de legalábbis sokkal szélesebbre az átlagos olvasók versfogyasztásánál. Talán bejött, talán nem, én mégis élvezettel merülök időnként meglehetős mélyre, egyenesen a történelem bugyraiba.

 

Igazán különösnek találom, hogy bár adott esetben több száz év is eltelhetett egy-egy költemény között, a témák mégis ismerősek. Talán más a stílus, más a verselés módja, de mivel az emberi természet alapvetően semmit nem változott, a mondanivalójuk megmaradt. Az idő kezdetétől, de a középkortól napjainkig biztosan keserves könnyeket hullatunk a szerelemért, ünnepeljük az életet, gyászolunk, iszunk, eszünk, pajzán gondolatokkal játszadozunk, vagy éppen fegyvert ragadunk a szabadságunkért. Ezek az érzések a téglák, amik hozzákötnek őseinkhez, és meglehet, a versek képezik a maltert.

 

Emily Jane Brontë (1818 – 1848) angol költőnő és regényíró. Egyetlen regénye, az Üvöltő szelek, az angol irodalom egyik klasszikusa és első ízben Ellis Bell álnév alatt jelent meg. Senki, még a testvérei sem értették, hogyan volt képes megírni ezt az összetett, emberi karakterek szempontjából ennyire szélsőséges regényt, mikor életének nagy részét egy vidéki paplakban élte le. Nővéreivel egyetemben sokat betegeskedet, a bátyja temetésén súlyosan megfázott, de elutasította az orvosi segítséget, és végül tuberkulózisban hunyt el harmincévesen.

 

Aki nem temetett el még közeli hozzátartozót vagy barátot, valakit, akit mélyen szeretett, talán nem is érti, miként próbál az ember vitatkozni a közelgő halállal. Hogyan szeretne még egy kis időhöz jutni, csak órákat, perceket kíván, amit az élet bűvöletében tölthettek közösen. Minden pillanat ajándék és persze hazugság is egyben, de az vesse ránk az első követ, aki képes könnyedén elengedni azt, aki menni akar.

 

Emily Brontë: Bátyja halálára

 

„Ó, nap! míg fényed ég,
nem jő el még halála!
Ó, nap, körül dicsfényes ég,
s lehullsz a láthatárra;

 

nem hal meg, érzem én,
míg hűsen fú a szellő,
s míg ifjú homlokán a fény,
a fényed íme feljő!

 

Ébredj, ébredj, Edward -
az esti csillogás
Arden sík tavára szállt,
ébredj fel, oly csodás!

 

Melletted térdelek,
barátom, s bár ma lenn
már várnak örök tengerek,
egy órát adj nekem;

 

a hullám mennydörög,
tajtéka mint a hó,
s a távol, túlsóparti rög
seholsem látható.

 

Ne hidd, a hab mesél,
nincs Éden odaát,
térj vissza hát e vad, fehér
zavarból, vár hazád!

 

Nem vagy halálra vált,
csak szenved szép fejed
kelj fel megint, ébredj, Edward,
nyugodnod nem lehet!"

 

Rámpillant s szenvedés süvölt
szép szeméből újra rám,
fényes tükre fájdalmasra tört:
látom én, hiába már.

 

S hirtelen vad bánatomra
mély nyugalom hamva hullt,
mintha sosem égett volna,
lelkem lángja most kihúnyt.

 

Alkonyult, a nap lesápadt,
majd a szél is elvonult,
harmat lepte bé a fákat,
nedves lett a völgyi ut.

 

A halálos álomé lett,
s szempillája fennakadt,
szemgolyója furcsán fénylett
felhős homloka alatt.

 

Meg se mozdult, nem sírt többé,
nem nézett semmerre sem.
Így marad most már örökké,
bánatokkal terhesen.

 

Éreztem, hogy halni készül,
szívverése hallgatott,
láttam, ajka lassan kékül -
így tudtam meg, hogy halott.

 

Fordította: Radnóti Miklós