Főkép

Első kötet. Reflexből óvatosabban nyitnám. A második vers után elfelejtem az óvatoskodást: …minden nap arcomra szökik, kicsi Élet, egy újabb ránc, mit csináljak? A harmadik szerző a versekkel átfont családban - apja, Kemény István és testvére, Lili után - de a negyedik vers után lényegtelen lesz, hogy Kemény Zsófinak hívják: Megtaláltam az árcédulát egy karácsonyfánkon. Ekkor vertem bele a fejemet is az égbe…

 

Öt verset olvasok, elölről, egyhuzamban, nem beszélnek egymással túl sokat, de már húzódik egyfajta ív, és mosolyra a szám, szerencsém van: ez jó. Szerencsém van, jó, hogy olvashatom Kemény Zsófi kötetét, felnőtt, tényleg a teljes súlyával nehezedik így, az első kötetben; olvasóként áldás, ha jó verseket olvashatok, szép egymás után: én is szív- és érvrendszeri beteg vagyok, szívügyem a jó vers… és most nem kevés elvárásom is volt.

 

Merthogy hallottam slamelni. Nem is egyszer. Könnyebb szövetűek az elmondott szövegei, máshogy utal a színpadon és versben – azazhogy az utalások módja, az elcsavarodó félmondatokba szórt kétértelműségek, a szándékos eltévedések a szövegfolyamban is rokon mód alakulnak, de korántsincs akkora összerántott súlyuk, mint a meglepően kevés szóval sokat mondó versekben. Szigorú válogatással húzott versek ezek – érdekes módon minél szigorúbbra vont a terjedelem, annál elegánsabb ez a súlyokkal zsonglőrködés… itt egy példa:

 

 

Séta

 

Levittem a kutyát sétálni,

és pisilt, ez sikerélmény.

Mikor visszaértünk, az orrára

sok lényegtelen szag volt ragadva.

 

Én utánaugrottam egy hullócsillagnak,

de visszarántott a póráz.

 

Az elvárásokat tovább növelte, ahogy Simon Márton ajánlotta a figyelembe a kötetet. Magánmitológia, labirintus – magasabbra téve az úgynevezett lécet… nos, az ő szavának (legalábbis számomra) súlya van, úgyhogy napokig dolgozni hagytam a szövegeket. Mert a Minden este, mindenestül ciklusától mintha valóban kirajzolódna egy jól követhető lírai labirintus-napló, annyira nem egész, hogy filmszerű legyen, de annyira igen, hogy történet-érzetű. Egymással beszélgető kódok, az a szép bennük, hogy nem kell pontosan érteni… értse pontosan, akinek szól, én annyira pontosan értem, amennyire nekem szól. Pont elég, ha a hasonló érzetek, a bennem ücsörgő saját asszociációk felsírnak (minden beteljesületlen szerelmem… ellipszispályákon kavarog körülöttem), vagy felkuncognak (Egy szép őszi délutánon neked tavaszi délelőtt volt…). Olykor csak néznek szomorúan a hasonló saját-élmények (Végül a puszimra már fel sem ébredtél. Aztán álmodban is félremagyaráztad…), és közben egyre jobban értik (érzik?) magukat.

 

Te rágtad a számba azokat a szavakat, amiket most másnak mondok, aki nem érti. Úgy tűnik, tényleg nem a megélt idő mennyisége, hanem az átélés intenzitása dönt, hogy mennyit értesz, s hogy ebből mennyit vagy képes megragadni. Ez az egyik első párkapcsolati tapasztalatom – hogy rendre a következőnek mondom a kifelejtett mondatokat, nem helyén valón, hiszen azok helyett a szavak helyett formál bennem közlést a reflex, a görcs, a bennem felejtett múlt, amit az adott szituáció követelne. A kötetben számos ilyen elejtett, súlyos félmondat van, ha hagyod, akkor tényleg hetekre adhat gondolkodni- és emlékeznivalót.

 

Első kötet. De kedves olvasó, most nyugodtan elfelejtheted ezt a címkét. Szép, formás költői eszközkészlet, fegyelmezett, jól szerkesztett rendben. Egyedül maradtam egy kosztümös filmben, engem itt csúnyán túlfejlődtek… szól a Mindegy; nos, én pontosan az ilyen mélyen átélt, mégis okos és - ez esetben nem szitokszó! - korszerű versek okán érzem úgy: hogy a műfaj minden ellenkező híresztelés ellenére sem avul, nem fejlődte túl az idő! Nagyon kíváncsi vagyok a második kötetre! Hogy ez a szimpatikus, sokrétű, de máris saját arccal bíró költészet milyen irányokba bokrosodik tovább.