Főkép

Michel Houellebecq könyve, a Behódolás nagy valószínűséggel az egyik legolvasottabb és legfelkapottabb könyv jelenleg világszerte. Minden bizonnyal sokan tudják, hogy a Charlie Hebdo elleni terrortámadás hetében jelentkezett ezzel a kötettel öt év hallgatás után a botrányszerző, és a regény egyik központi témája nem más, mint az iszlám térnyerése Európában, különösképpen Franciaországban. A radikális iszlámhívők istenkáromlásnak és provokációnak minősítették ezt az alkotást, növelve ezzel is a Behódolás körüli sajtófelhajtást. Idehaza szerencsére a Magvető Kiadó fantasztikus gyorsasággal jelentette meg ezt a sokat vitatott kötetet, szokás szerint Tótfalusi Ágnes kitűnő fordításában.

 

A meglehetősen lassan induló történet első pár tucat oldalán egy tipikus houellebecq-i hős élete és gondolatvilága bontakozik ki előttünk: a Huysmans szakértő François, a 44 éves egyetemi tanár, viszonylagos jólétben és zavartalan nyugalomban éli unalmas és magányos életét, sem barátokra, sem igazi társra nem talált, életének egyetlen örömforrását tanítványaival folytatott rövidebb viszonyok jelentik; úgy érzi élete ennél már csak rosszabb lesz, de igazából nem is vár már mást. Azonban a 2022-es választások felkavarják az állóvizet, ugyanis Európa történetében először egy iszlám párt kerül hatalomra, ami szükségszerűen maga után von egy sor jelentős változást. 

 

François a legtöbb állampolgárhoz hasonlóan sztoikus nyugalommal szemléli az eseményeket, különféle emberekkel való beszélgetések révén eléggé átlátja a helyzetet (ezek a politikáról folytatott dialógusok azonban szerencsére nem unalmasak, és szükségesek is a történések minél pontosabb megértése miatt), pontosan tudja, hogy ezentúl már semmi sem lesz ugyanolyan; de valójában nem törődik vele. Az iszlamizálódásra is úgy tekint, mint a nemsokára beköszöntő öregkorára és szükségszerű hanyatlására: átélni muszáj, elkerülni lehetetlen.

 

Ezekben az időkben végig úgy tekint a több mint egy évszázada halott Joris-Karl Huysmansra, mint az egyetlen emberre, aki fiatalkora óta mellette van, ő az, akit a legjobban ismer, de François számára a kérdés az, hogy eljuthat-e oda, ahová neves elődje: vagyis egy haldokló társadalomból a hedonizmuson keresztül a megtérésig. Érdekes és izgalmas kérdés, hogy egy Houellebecq-hős megtérhet-e bármilyen formában, bármiért is, bármilyen isten kebelére. Ez az istenkereső / istentagadó szál külön is kiválóan működik.

 

Ami számomra a legmeglepőbb volt a regényben (főleg az előzetes hírek tükrében), az az, hogy Houellebecq egyáltalán nem tünteti fel negatív színben az iszlámot, sőt! A kormányt alakító Muzulmán Testvériség nem hasonlít például a rettegett Iszlám Államra, nem akar diktatúrát, nem teszi kötelezővé az új vallás felvételét, leszereli a szélsőségeseket, épkézláb gazdasági ötletekkel áll elő, és így tovább. Egyes részeket olvasva az lehet az ember érzése, hogy valamiféle propagandát olvas, megpróbálja egyfelől logikusan és szimpatikusan, másfelől picit demagóg módon megmagyarázni a vallás európaiak által leginkább vitatott részleteit. Ebben is mutatkozik meg Houellebecq zsenialitása: egy elképzelhető, és eléggé reális jövőt vázol fel, amiben az a legborzasztóbb, hogy látszólag nem borzasztó.

 

Reális kérdésként kezeli azt, hogy az ezer évig fennálló kereszténység (François a valódi keresztény középkort az arabok Martell Károly általi kiűzésétől a francia forradalomig számítja), valamint a száz évig tartó nemzeti öntudat (a forradalomtól az I. világháborúig) bukása után az iszlám világ lehet a megoldás. Azonban nem lenne a Behódolás szatíra – mert az, maga az író is annak tartja – ha teljesen (és minden oldalról) komolyan lehetne venni. Ennek két fő oka van: az egyik az, hogy a szereplők többsége, így a mohamedán hívek is, megint csak látszólag, túlontúl normálisan viselkednek, és a főszereplő Francois sem annyira gusztustalan, mint egy átlagos Houellebecq-főhős. A másik ok pedig az, hogy a szerző a kötet végéig nem akar direktben humoros, szatirikus, ne adj’ Isten parodisztikus hangnemet megütni, és amit Francois gondol, illene komolyan venni.

 

A francia igazán komoly és aktuális kérdéseket feszeget. A Behódolás jól sikerült szépirodalom volta mellett kiválóan alkalmas vitaindításra és elgondolkodtatásra egyaránt. Okvetetlenül is feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit tennénk egy hasonló helyzetben: behódolnánk-e az új világrend előtt és elfogadnánk az azzal járó változásokat, az újonnan jött gazdagságot, élvezeteket, vagy ragaszkodnánk ezeréves civilizációnkhoz és értékrendünkhöz. Bár előzetesen tartottam tőle, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy a botrányszerző elfáradt, vagy megfásult volna, a Behódolás elevenen hat, elgondolkodtat, elborzaszt, megnevettet – igazi elsőrangú olvasmány.