Főkép

A helyszín egy tér Liszabonban, 1936-ban, padok, sakkozó öregek, egy ismert költő szobra, kilátás a kikötőben horgonyzó hajókra. José vékony felöltőjében sétál, néha egy hűvösebb fuvallat hatására összehúzza magán a kabátot, majd mégis letelepszik egy napsütötte padra, gondosan széthajtogatott újságjának olvasásába kezd. Már éppen belefeledkezne a nagyvilág híreibe, mikor egy férfi foglal mellette helyet, hasonlóan vékony kabátban, mégis, mintha már nem érzékelné a hideget. Fernando, kedves barátom, meglep, hogy itt látom Önt, mi szél hozta pont ebbe a zugába Lisszabonnak? Meglátogatom közös barátunkat, Ricardo Reis-t. Csak nem újra Portugáliába költözött? Ráadásul pont itt lakik, innen látom is az ablakát. Mit tud a jó doktorról? Ahogyan minden orvos, egyben a legrosszabb beteg is, végső hónapjait tölti itthon, de nem találja a helyét, néha elbeszélgetünk. Sajnálattal hallom, hiányozni fog, úgy gondolom illő lenne megemlékeznem róla, de nem tudom, mi lenne méltó hozzá, talán Alberto Caeiro vagy Álvaro de Campos segítségemre lehetne, de badarságokat beszélek, hiszen él még, köztünk jár, és én már a megemlékezésről gondolkodom? Egy percig se aggódjon emiatt, hisz Ön is tudja jól, korántsem rögtön tűnnek el közülünk, akik köztünk élnek, csak idővel halványulnak el, de azt hiszem, tudja is már, hogyan állítson méltó emléket kedves kollégánknak, nem is zavarom tovább, mondja Fernando Pessoa, de José már nem is hallja, gondolataiba merülve fürkészi a távolt, kibontakozik agyában következő regényének ötlete, avagy hogyan  fog emléket állítani Portugália egyik legnagyobb költőjének.

 

Méltatlanul ismeretlen regénye ez José Saramagónak, pedig nem kellene egy egész új kontinensnek útjára indulnia, a vakságnak fertőző kórként terjednie, vagy a főhősnek Jézus Krisztusnak vagy éppen Káinnak lennie ahhoz, hogy magára vonja szerény figyelmünket, egy Brazíliából tizenhat év után Portugáliába hazaköltöző költő-orvos utolsó évének története sem kevésbé érdekfeszítő. Ricardo Reis túl van már élete delén, mégis mintha nyom nélkül, vagy fogalmazzunk inkább úgy, tanulság nélkül teltek volna az évei, valószínűleg pontosan ugyanazokba a hibákba botlik, mint ifjú korában tette, lesz plátói módon szerelmes egy fiatal, beteg lányba, sosem tudni, vajon az ismeretlen kór, amely a hölgy balját örök bénaságra ítélte, vagy a hölgy személyének különlegessége az, ami valójában az értelmetlen, szűnni nem akaró vonzalmat szülte, miközben a doktor úr férfiúi igényeit a verseiben sokat emlegetett, de immár hús-vér Lídiája elégíti ki epedve, akire végül egy lisszaboni szálloda szobalányában talál rá. Szűk egy évet beszél el napról napra a mű, mégis Ricardo Reis talán egész életét megismerhetjük általa, a doktor csapongó, örvénylő gondolatait olvasva, miközben cinikus lelkiismeretként és őszinte kritikusként látogatja őt Fernando Pessoa költőtársa szelleme, aki az anyaméhben eltöltött kilenc hónapnyi élet felé vezető út mintájára halála után még kilenc hónapig jár-kel az élők között, mielőtt a feledés végső ösvényére lépne. Pont olyan eseménytelenül és céltalanul lézengve telnek hősünk napjai, mint egész életében, egyik napról a másikra, kerülve mindent, ami a lázadásokhoz, háborúhoz köthetné, hiszen nem véletlenül hagyta el Portugáliát tizenhat évvel ezelőtt, és nem véletlenül tért éppen vissza most Portugáliába a brazil felkelés kirobbanásakor, sajnos hiába, nem tudhatta, hogyan sodródik bele szeretett hazája is a közelgő új háborúba, a rendőrségen is feleslegesen hallgatják ki, remélve, hogy elfognak egy lázadót, aki külföldről importálna forrongó hangulatot, a doktorban csalódniuk kell, Ricardo Reis ugyan értesül az eseményekről, így általa kapunk részletes képet a háború kitörése előtti viszonyokról az Ibériai-félszigeten, olyan mélységben, hogy akár történelmi regényként is tekinthetünk rá, mégis hősünk szemében az legfeljebb távoli érdekesség csupán, sok mindennek kell történnie ahhoz, hogy tudatosuljon a doktor számára, mi zajlik a külvilágban.

 

A Ricardo Reis halálának éve egyszerre nagyon hangulatos és kedves kifordított megemlékezés Fernando Passoáról (ugyanis mind Ricardo Reis, mind Alberto Caeiro vagy Álvaro de Campos Pessoa heteronim alakjai), közben korkép a két világháború közötti Lisszabonról, és nem utolsó sorban egy hamisítatlan Saramago regény, a rá oly jellemző csapongó gondolatok árjával – kétségtelenül tömény, nem könnyed olvasmány, mégis hihetetlenül kellemes élmény, érdemes időt szánni rá. Biztos vagyok benne, hogy a könyv olvasása után hozzám hasonlóan mindenki kedvet kap majd Pessoa munkásságának megismeréséhez is, hiszen akárki nem ihlethet ilyen regényt, illetve ha Fernando már halványuló szelleme ilyen izgalmas személyiség, vajon milyen lehetett életében? Képtelenség lenne felsorolni, mennyi témát, apró utalást, rövid véleménynyilvánítást, feldobott kérdést találhatunk a közel hatszáz oldalnyi terjedelmű regényben – nem beszélve arról, hogy az esetlegesen amúgy is asszociatív gondolkodásra hajlamos olvasónak mennyi minden más is átfut az agyán olvasás közben – már csak ezért sem egyszerű feladat követni azt a sziporkázó gondolatfolyamot, amely lényegében szinte szünet nélkül végigvonul a regény teljes terjedelmén, hiszen rendkívül inspiratív hatása van a befogadóra. Javaslom, hogy minél többen tegyenek kísérletet rá, hogy egy csendes zugba elvonulva (amely lehet egy szoba sarkában álló kényelmes kanapé, vagy saját zárt világunk egy buszon zötykölődve) merüljenek el Ricardo Reis és a saját gondolataik elegyében, adják át magukat az élménynek, amit a szabad gondolattársítások ilyen formán előcsalogatnak az elméből, és érezzék jól magukat benne – én mindenképpen visszavágyom erre a helyre.