Főkép

Olyan, mint a nyári eső dobolása az ablakon. Talán megázol, de van benne valami ismerős, valami, ami azokra a napokra emlékeztet, amikor még kicsi voltál, és nem értettél semmit ebből a világból, de mégis minden csodálatosnak tűnt. Talán kicsit összetör, de aztán újra megtalálod magad, még ha nem is leszel ugyanaz. Van benne valami, ami megmelengeti a szíved, ami visszavezet oda, amit szeretsz. Ami még akkor is fényt csal elő belőled, amikor a legkevésbé sem hiszed, hogy ez lehetséges. Amitől elhiszed, hogy szép ez a világ, még ha sokszor minden jel az ellenkezőjére mutat, akkor is. Amitől kedved lenne táncra perdülni. Dalolni, festeni. Repülni. Szeretni.

 

„Álmában repült – üres hómező felett, üres fehér égen – minden könnyű volt és fényes, lélegezni se kellett – mozogni sem, már nézni sem – lenni sem – mintha nem is madárrá, hanem víztiszta fénnyé változott volna.”

 

Szerettem a Senki madarát. Szerettem, ahogy simogatta a lelkem a mondataival, ahogy olyan tökéletes összhangot talált a szavak között, hogy legszívesebben nem is figyeltem volna másra, csak a ritmusra, a dallamra, a hangulatra a mondatokban. Mert ennek a szövegnek tényleg van dallama, ezek a mondatok zenélnek: néha apró, kétkedő hangokkal, máskor puha, barátságos szólamokkal, megint máskor pedig lassan hömpölyögve, kíváncsian, de mégis nyugodtan. A költészet öröksége, ahogy egy-egy apró szavával és mondatával is képes többet mondani, mint mások regényciklusok alatt, de szeretem ezt a tömörséget: olyan hatást vált ki, amilyenre csak nagyon kevesen képesek. Olykor érzed a lélek szárnyalását, máskor mintha megfojtana ez a szöveg: nem az agyadra, hanem a szívedre hat apró rezdüléseivel. Ez pedig egészen lenyűgöző.

 

De szerettem azt is, hogy a festmények ilyen csodásan eltalálták a próza stílusát, hogy tükröződött rajtuk minden érzés és gondolat, ami csak a szövegben előfordult. Persze eleinte még én sem tudtam, mit várjak, de az illusztrációk már behatárolnak: bár az elmesélt történet régi, és néhol már-már mesei, de ez nagyon is felnőtt-mese, olyan felnőtteknek, akik még várják a szárnyalást a fellegek felett. Mert a szép külső mögött még szebb belső rejlik, tele olyan tűzzel, ami bár forró, mégsem éget; ami bár fényes, mégsem vakít; ami bár izzik, mégsem alszik ki soha. És ez nem csupán a szavak tüze, ez túlmutat a szereplőkben égő tűzön, ez valahol mögöttük, még mélyebben, még eldugottabban rejtőzik, de mégsem lehet sosem kioltani: mert az olvasók táplálják, akik kitárják szívüket, hogy befogadják ezt a történetet.

 

Egy kicsit mindannyian a Tátos nevű juhászfiú vagyunk, aki furulyán játszik juhainak és Uccu kutyájának. És egy kicsit mindannyian az idegen lány vagyunk, aki Tátossal tart egy éven át. Ezért aztán bár látszólag az ő történetük, mi szenvedünk, mi örülünk, mi lelkesedünk és mi sírunk ezekben a sorokban. Mi vagyunk magányosak és boldogok, mi vagyunk dühösek és reménykedők. Mi nem értjük a lány beszédét, és mi értünk meg egyre többet és többet a minket körülvevő világról. Mi szeretnénk szabadok lenni. Mi szeretnénk, ha a másik örökre velünk tartana. Ez az érzés pedig mindvégig elkísér az olvasás közben: egyszerre juttat eszedbe boldog és szomorú pillanatokat az életedből, mintha nem létezhetne egyik a másik nélkül. Mintha minden boldogsághoz némi szomorúság is társulna, mintha minden szomorúság után megtalálna a boldogság.

 

„Tátos aznap éjjel boszorkányokkal álmodott. A forgószéllel jöttek, ahogy a szépasszonyok szoktak, vörös szoknyájuk pörgött, föl, egyre följebb, egészen a nyakukig, már az arcuk nem is látszott, csak a csupasz lábuk, piros örvényben forogtak, rengeteg arctalan test, jégtüskés forró rózsa, hívást, suttogást és perzselt fekete tollszakot pergető orsó, és a szél zúgott, közeledett, mint a sebes láng, táncolni hívta őt is, táncolni, nem szólni, táncolni, nem lenni, táncolni, nem tudni, forogni, elveszni.”

 

Szerettem, hogy elvezet azokra a helyekre, amikről néha megfeledkezem magamban. Hogy néha sírva fakadnék az örömtől. Hogy gyerekként és kamaszként mennyire mást rejtett az élet. Hogy minden feleslegesen túl ott rejtőzik az élet: a szerelem, a magány, a düh, a félelem, az érzések. Köszönöm a Senki madarának és Szabó T. Annának ezt az emlékeztető örömöt, ezt a boldogságot. Kívánom, hogy minél többen találják meg a közös hangot vele: olyan csoda rejtőzik a lapok között, amit érdemes megkeresni és átélni. Olyan, mint a nyári eső dobolása az ablakon. Talán megázol, de mégis csodálatos táncolni, nevetni és örülni a záporozó cseppek alatt, felfedezve mindazt, amit az élet tartogat számodra. Már csak el kell indulnod megkeresni.