Főkép

Nem először írom le, de le kell: aki szereti a History Channelen vetített Vikingek sorozatot (vagy úgy általában a vikingeket), az bátran lásson neki a Felesküdöttek-sagának. Ne rettentse el sem a könyvek vastagsága, sem az, hogy a Varjúcsont már az ötödik kötet, mert a két sorozat kb. ugyanazt a színvonalat hozza. Low is mindent megtesz, hogy a lehető leghitelesebb képet fesse a korszakról (a 10. század második fele), a vikingekről, és a többi, a sagában felbukkanó népről. S emellé igen izgalmas történetet is gyárt, mely persze jó adag valós történelmi elemet is tartalmaz.

 

Amint a címből kitalálható a saga olvasói számára, ez alkalommal már nem Medveölő Orm a főszereplő, hanem Varjúcsont, vagy ahogy a történelemkönyvek ismerik, Olaf Tryggvason. A fiú (most már inkább férfi) kicsi korában került Orm szárnyai alá, és az egész sorozat egyik legemlékezetesebb szereplője. Felemás színű szemével, hol baljós, hol humoros, de mindig lenyűgöző történeteivel, egész lényével olyan fazon, akiről eddig is szívesen olvastam. Most azonban szokni kellett. Low ugyanis nemcsak a történelmi hűségre meg az izgalmas cselekményre figyel, de Varjúcsont jellemfejlődésére is. Vagy inkább jellemváltozására, az ifjú ugyanis a norvég trón törvényes (ám egyelőre el nem fogadott) örököse, aki most elindul, hogy királlyá váljon. Orm ad mellé embereket, hogy megkeresse a legendás vérbárdot, mely már többeket is királlyá emelt (s aztán szinte mind csúf halált halt). És persze a hatalom meg az az iránti vágy viszonylag kevés embert hagyott meg emberségesnek…

 

Ilyen tekintetben hiányoznak Orm és az emberei (Lófejű Finnel az élen), de annyit elárulhatok, hogy a regény igen sűrűre sikerült vége felé ők is visszatérnek. Addig hosszú és rögös az út, néhol vontatott is (A-ból B-be, úgy távolság, mint történet tekintetében, nem lehet két ugrással eljutni egy ilyen regényben), de ezt a korábbi részekben már megszokhattuk, és azok is sziporkázó végjátékkal kárpótoltak. Ez alkalommal a Brit-szigetek, Írország és Skandinávia egyes részeit barangoljuk be, és Low megint remekel a különféle nem-viking népek ábrázolásában. És ugyan milyen lenne egy regény, amelyben írek is vannak, ha nem szórakoztató?

 

Ami még szintén kissé kevésbé tetszett, az az volt, hogy a sok, gyakran hasonló nevű szereplő miatt néha nehéz volt követni, hogy ki kivel van, de ez mondjuk az egész leírt helyzetre is igaz. Meg az is, hogy a szintén történelmi személyiség főgonosz, Gunnhild szintén emlékezetes karakter – Low tud ám hátborzongatóakat is írni!

 

És még sorolhatnám, mi minden fordul elő ebben a féltéglában is. Jelen állás szerint ez a sorozat utolsó része, de bőven volna még elmesélnivaló Varjúcsontról, szóval remélem, Low mester (aki, mint már szintén említettem, George R. R. Martin lelki rokona, külsőleg meg testvéreknek is beillenének) folytatja.