Főkép

Nemrégiben kiderült, hogy bár néha kicsit porosnak érzitek a hozott verseket, mégis sokszor kellemesen meglepődtök a költők személyén. Az évértékelőben írtam, hogy ki nem mondott cél volt szélesebbre tárni a költészet kapuját, szélesebbre annál, ahogy az iskolában tanultuk, de legalábbis sokkal szélesebbre az átlagos olvasók versfogyasztásánál. Talán bejött, talán nem, én mégis élvezettel merülök időnként meglehetős mélyre, egyenesen a történelem mélységes bugyraiba.

 

Igazán különösnek találom, hogy bár adott esetben több száz év is eltelhetett egy-egy költemény között, a témák mégis ismerősek. Talán más a stílus, más a verselés módja, de mivel az emberi természet alapvetően semmit nem változott, a mondanivalójuk megmaradt. Az idő kezdetétől, de a középkortól napjainkig biztosan keserves könnyeket hullatunk a szerelemért, ünnepeljük az életet, gyászolunk, iszunk, eszünk, pajzán gondolatokkal játszadozunk, vagy éppen fegyvert ragadunk a szabadságunkért. Ezek az érzések a téglák, amik hozzákötnek őseinkhez, és meglehet, a versek képezik a maltert.

 

Lisznyai (vagy Lisznyói) Damó Kálmán (1823–1863) költő, 1846-tól tagja a Pilvaxban összegyűlő Tízek Társaságának. Édesanyát korán elvesztette, apja egyedül nevelte. Több középiskolába járt, többek között Eperjesen is, itt jelentek meg első versei, balladái, amik hamar nagy népszerűségre tettek szert. 1843-ban ismerkedett meg Petőfivel, aki bevezette a pozsonyi írók körébe. A szabadságharc idején közhuszárnak állt, ahol hamarosan kapitányi, később őrnagyi ranggal Görgeyhez osztották be történetírónak. A világosi fegyverletétel után besorozták osztrák közlegénynek, ahol két évig szolgált. Mikor hazatért, beszélt latinul, németül, franciául és olaszul is. Sokat betegeskedett, és elég kicsapongóan élt. 39 évesen a budai Császárfürdőben hunyt el.

 

Szerelmünk hajnalán nincs is izgalmasabb annál, mint mikor benézünk imádottunk szemébe, és egyszerűen csak elveszünk benne. Hirtelen nem számít semmi, lelassul minden, a zajok elhalkulnak, elfelejtjük a napi feszültséget, hátunk mögé kerülnek a bántó dolgok, és csak élvezzük a csodát. Nem gondolunk rá, meddig tart, mert igazság szerint úgy hisszük, ez most örökké így lesz, ezért jogosan élvezzük az érzést. 

 

Lisznyai Damó Kálmán: Két kis fekete nap

 

Két kis fekete nap

Süt a lelkemre rég:

Magyarázhatatlan

Világos sötétség.

 

Ahol legfeketébb,

Ott legvilágosabb:

Ott látom ragyogni

Nagy boldogságomat.

 

A te két szerelmes

Fekete szemedben:

Oda játszik át, ott

Mulat az én lelkem.

 

Szent gyönyörűséggel

Égve üdvözülvén,

Benned bűbájvilág,

Szép fekete napfény!